Tudni akarom. (1Móz 18, 20-33)

Igénk az egyik legszebb bibliai példa arra, hogy az Úr nagy gondossággal, a részletek iránti
odaadó figyelemmel, az embert (itt Ábrahámot) is bevonva hozza meg a döntését. Türelmesen
válaszol Ábrahám kérdéseire, és közben, láthatóan, maga is mérlegeli, hogy hogyan
kerülhetné el az ártatlanok megbüntetését. Pont az ellenkezőjét teszi annak, mint ami a
diktatúrákban történni szokott: ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Ennek az isteni
magatartásnak pedig az az alapja, amit az Úr a beszélgetés előtt fejez ki: tudni akarom, mi
történik pontosan Sodomában és Gomorában.

Tudni akarom. Számunkra egyáltalán nem magától értetődő ez a szándék, olyan gyakran
találkozunk az ellenkezőjével. Ismerünk embereket, akik nem akarják tudni. Inkább
elfordítják a fejüket, becsukják a fülüket, elterelik a gondolataikat. Nem akarják tudni, mert
veszélyes, mert fájdalmas, mert félelmetes, vagy csak egyszerűen nyűgös. Nem akarják tudni,
mert akkor tenni kellene valamit. Nem akarják tudni, hogy mi van veled. Lehet, hogy úgy
tesznek, mintha figyelnének rád, valójában máshol járnak a gondolataik. Lehet, hogy nem is
kell messzire mennem, hogy ismerjek ilyen embert, hiszen én talán is ilyen vagyok. Saját,
személyes tapasztalatból is tudhatjuk, hogy néha milyen nehéz lehet igazán tudni akarni.

Azok, akik nem akarják tudni, és közben még felelős szerepben is vannak, gyakran nagy
veszélybe sodorhatják a közösségeket. Ezt láthattuk a múlt század harmincas és negyvenes
éveiben, amikor Hitler felemelkedett és megerősödött. Voltak világos jelei annak, hogy mi
mozgatja, és mire készül, de ezeket a jeleket nem vették tudomásul, akiknek lehetősége lett
volna Hitlert idejében megállítani. A tudni nem akarásuknak végzetes következményei lettek.
Hasonló rossz következményekkel találkozunk kevésbé ismert történetekben is.

A tudni nem akarás mégsem természetes állapot. Mindannyian úgy születünk, hogy végtelen
kíváncsisággal fordulunk a világ felé, és kisgyerekkorunkban még mindent tudni akarunk.
Később kopik meg ez a készségünk. Később, felnőttként már kifejezetten törekednünk kell
arra, hogy a tudás ne a veszélyt, a fájdalmat, a félelmet vagy a nyűgöt idézze fel számunkra.
Ebben a törekvésben kapunk segítséget az Ábrahámmal beszélgető Úrral is, aki tudni akarja.
Tudni akarja, hogy mi van velünk. Tudni akarja, hogy mi van körülöttünk, hogy honnan
jövünk, és hová tartunk. És ő tehet bennünket olyan emberekké, az ő angyalaivá, akik tudni
akarják, hogy hol vannak az ő testvéreik, hogy hogy vannak az ő felebarátaik. Ámen.

Ott vagy otthon, ahol szeretnek. (Jer 29,1-14)

Az igénkkel érintett bonyolult történet üzenetét két mondattal össze lehet foglalni. Az első: ott
vagy otthon, ahol szeretnek. A második: ha valahol nem vagy otthon, ott is próbálj meg jót
tenni azokkal az emberekkel, akikkel találkozol, nem csak nekik lesz jobb, hanem neked is.

A történetünk Izrael népe életének abba a szakaszába vezet bennünket, amikor a babiloni
birodalom már elfoglalta, de még nem rombolta le Jeruzsálemet. Fogságba vitte onnan az
előkelőket, a tanultakat és a képzetteket a Tigris és az Eufrátesz folyók vidékére, dolgoztatta
őket, és megpróbálta őket beolvasztani Babilon népébe. A beolvasztásnak ellenálltak, és
rosszul érezték magukat, visszavágytak a szülőföldjükre, és abban reménykedtek, hogy az Úr
hamarosan haza vezeti őket a fogságból.

Ezt a közösséget szólította meg Jeremiás próféta kijózanító szava. A fogság hetven évig fog
tartani, addig pedig nem lehet csak sírni, sajnálni magatokat és haza vágyakozni – amint erről
a 137. zsoltár is tanúskodik. Házasodjatok, neveljetek gyerekeket és unokákat, építsetek
házakat, telepítsetek szőlőket, fáradozzatok azoknak a városoknak a jólétén, ahol fogságban
éltek, mert azok jólétén múlik a ti jólétetek is. És ehhez a feladathoz kapcsolódott még az Úr
ígérete: jólétet és nem romlást tervezek, reményteljes jövőt szánok nektek!

Nekünk is vannak olyan élethelyzeteink, ahol szeretetet kapunk és adunk, ezért otthon
vagyunk. Olyan helyzeteink is, ahol kevésbé vagyunk otthon. Lehet ilyen hely akár az iskola
is. Nagyon nem mindegy, hogy mivel töltjük az iskolában hétfőtől péntekig a hosszú időt.
Van. aki olyan rosszul érzi magát, hogy rombol. Ne tegye, próbáljon meg a rossz belső
kívánságnak ellenállni. Van, aki csak hagyja múlni az időt: az sem jó. Jeremiás prófétán
keresztül nekünk is azt üzeni az Úr, hogy próbáljunk meg valami jót tenni a körülöttünk
élőkért, és a helyért, ahol az időnket töltjük.

Ha pedig úgy élnénk, hogy sehol sem érezzük magunkat maradéktalanul otthon, gondoljunk
arra, hogy van otthonunk a mennyei Atyánknál, ahol csak és kizárólag a szeretet vesz
bennünket körül. Ámen!

Jöjjetek ki a bárkából! (1Móz 8,14-22)

Amikor hosszú idő, sok szorongás és aggodalom után végre kiléphetett Noé, a családtagjai és
a velük utazó állatok a bárkából, mindenki megkönnyebbült és ünnepelt. Isten megmentő
tettét, és új életre szólító szavát két dolog követte: Noé hálaáldozata és az Úr ígérete.

Noé hálából állatokat áldozott fel az Úrnak. Első hallásra furcsa: miért mentette meg az
állatokat, ha később feláldozza őket? Ha ezt a furcsa tettet az ókor világában próbáljuk
megérteni, azt kell látnunk, hogy az ókori vallások követői mind áldozatok révén igyekeztek
kapcsolatot tartani az isteneikkel. Sokan embereket is feláldoztak, közöttük talán a saját
gyermekeiket is. Izrael hite kezdettől fogva különbözött a környező népek hitétől: ők nem
áldoztak embereket. Később egy próféta, Hóseás, még pontosabban megértette Isten akaratát:
irgalmasságot akarok, nem áldozatot! Jézus is megerősítette, hogy a mennyei Atya irgalmas,
és azt kívánja tőlünk, hogy mi is irgalmasok legyünk, magunkhoz is, és másokhoz is. Nagy
kihívás ez sokunk számára, akik túlságosan szigorúak vagyunk magunkhoz, és túl sokat
követelünk másoktól is. Az áldozat lényege az, hogy fájnia kell. Valakinek valamiről le kell
mondania. Az irgalom viszont nem fáj, hanem gyógyít. Ha hála születik a szívünkben, az
irgalmas Isten iránt, legyünk hálából mi is irgalmasok.

A történetünk azzal folytatódik, hogy az Úr, amint megérezte Noé hálaáldozatának az illatát,
azt mondta magában: nem pusztítja el többet a földet az ember bűne miatt, és fenntartja azt a
rendet, amit ismerünk és szeretünk: a vetést és az aratást, a hideget és a meleget, a nyarat és a
telet, a nappalt és az éjszakát. Néhány éve azt gondoltuk volna, hogy mindez természetes. Ma
már sejtjük, hogy fel is borulhat a világ rendje. Annál többet jelent nekünk az Úr ígérete:
reményt ad, hogy minden fenyegető folyamat ellenére megtartja a világot olyan jónak, ami
megtart bennünket is.

Jöjjetek ki a bárkából! Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok irgalmas, és
higgyetek az ő ígéretében! Ámen.

In the name of the Father, the Son and the Holy Spirit. Amen.

Dear Sisters and Brothers,

when I was looking for biblical texts for my short sermon this morning, I first focused on the
word “cooperation”. It turned out, that there is no biblical sentence containing this word, at
least in the Revised Standard Version of the English Bible. As a second try, I focused on the
word “concordance”, and I found that there is no such word either. Finally, I focused on
“unity”, and I found four biblical verses. One is in Psalm 133:

“Behold, how good and pleasant it is, when brothers dwell in unity!” – which finishes like
this: “For there the Lord has commanded the blessing, life for evermore.”
The last biblical verse containing “unity” is in the first letter of Peter:

“Finally, all of you, have unity of spirit, sympathy, love of the brethren, a tender heart and a
humble mind.” (3,8)

The reason I was looking for “cooperation”, “concordance”, and finally I was happy with
“unity” is that I tried to express some important feature of our Lutheran High School here in
Fasor. Recently we chose a motto, a slogan for our school, and we found the following: our
tradition shapes our future. There are many ways to understand and speak about our tradition.
For this occasion, I chose to signify our tradition with these words: cooperation, concordance,
unity.

From the very beginning of Lutheran education in the city of Pest, later Budapest,
cooperation, concordance and unity were crucial conditions of running a good school.
Lutherans in this city belonged to three different ethnic groups and spoke three different
languages: German, Slovakian and Hungarian. They had to learn to live together in one
congregation and send their children to the same school. They were regarded as a religious
minority in a predominantly Catholic city, sort of second-class citizens, and they knew very
well that their way out of this situation was possible only by diligent study in an excellent
school. In this effort, they had an ally in the city, the rapidly growing Jewish community. The
social status of the Jews as being second-class citizens was similar to that of the Lutherans,
and Jews also regarded studying as the best way to become an honoured member of society.
For a long time, Jews in Budapest did not run their own high school, and they preferred to
send their talented children to our Lutheran school. Therefore, besides German speaking,
Slovakian speaking and Hungarian speaking Lutherans, Jews also became part of the
community of cooperation, concordance and unity in and around the Lutheran school in this
city.

When the Lutheran school became too big for the one building in the inner city, our leaders
decided to build an extra new building here. This school and this church, built 120 years ago,
is the very embodiment of cooperation, concordance and unity. Look at this beautiful picture
on the altar, the three wise men from the East adoring the newborn Jesus. This work of art is
painted by Gyula Benczúr, a Lutheran artist. Look at these coloured windows all around the
church. They are the masterpieces of Miksa Roth, a Jewish artist. Both artists had an
international reputation at their time, they were among the best, and they joined together to
make this place of worship a really elevating one.

Our school has educated generations of pupils, who learnt something about cooperation,
concordance and unity. Let me share with you a story about this, a little more recent one than
that of the building of this church. You may know that after the Second World War Hungary
was under Communist rule. You may also know that Communists in this part of the world did
not appreciate either the churches or religious education. Our school was closed by the
Communist authorities in 1952, and afterwards no school of the Lutheran Church in Hungary
had been left at all. Some of the former pupils of the school, who settled in Western Europe or
in the United States, became famous and influential people, and kept the memory of the
school alive. Some of them asked about the possible re-opening of the school. By the
beginning of the 1980-es a sort of movement developed, initiated by former pupils living in
the West, and including more and more people within Hungary. They were joined by other
pupils, besides them other Lutherans who kept asking the church leadership about the re-
opening of the school, and, finally, and surprisingly, also reform-minded leaders of the
Communist state.

By the mid-eighties an interesting struggle had started between two parties. On the one side
there were the hard-liner Communist leaders who did not want to hear about any school run
by the church, who controlled the official church leaders, who did not want to re-open the
school either. The other side was composed of the alumni, in Hungary and abroad, the
opposition of the official leaders within the Lutheran Church, and the reform-minded
Communist leaders who wanted to create a more flexible policy for their party. At the end of
the day, this other side won, and the school could start her new period of life just before the
Communist state fell.

The basis of this victory was cooperation, concordance and unity between people, who were
very different from each other in several senses, but were able to support each other for a
purpose that was dear to them. This purpose was our school, a school that embodies
cooperation, concordance and unity. As our new slogan says, our tradition shapes our future.
This tradition is inspired, as we have already heard, by the Bible too. Let us see our two texts
again:

“Behold, how good and pleasant it is, when brothers dwell in unity! (…) For there the Lord
has commanded the blessing, life for evermore.”

“Finally, all of you, have unity of spirit, sympathy, love of the brethren, a tender heart and a
humble mind.”

Let us pray together the Lord’s prayer!

Our Father in heaven, hallowed be your name, your kingdom come, your will be done, on
earth as in heaven. Give us today our daily bread. Forgive us our sins, as we forgive those
who sin against us. Save us from the time of trial and deliver us from evil. For the kingdom,
the power, and the glory are yours, now and forever. Amen.

The Lord bless you and keep you. The Lord make his face shine on you and be gracious to
you. The Lord look upon you with favour and give you peace.

Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! (2Móz 34,1-10)

Miután Mózes kivezette Izrael népét Egyiptomból, a Sinai hegyen átvette az Úrtól a
Tízparancsolatot. Amikor lejött a hegyről, meglátta az aranyborjút, amit a nép imádott. A
félelem, a szorongás, az újtól való idegenkedés vezette őket vissza a saját maguk csinálta
istenhez, akit ellenőrizhettek, és érteni véltek. Mózes haragjában összetörte a kőtáblákat. Itt
kezdődik a mai történetünk.

Az Úr azt mondja Mózesnek: faragj ki két új kőtáblát, és hozd fel őket reggel a hegyre! Két
dolgot hallok ebből. Az első: a rosszat jóvá kell tenni. A második: a jóvátételhez valami újat
kell tanulni. Mózes azelőtt nem tudta, hogyan kell kőtáblát faragni – most egy éjszaka
megtanulta. Ha nem tanul, nem tud részt venni a jóvátételben, nem juthat fel a hegyre, és nem
folytathatja tovább a történetét. De megtanulta, amire szüksége volt, így benne maradhatott a
történetében.

Fenn a hegyen Mózes megszólította az Urat, ő pedig újra bemutatkozott neki. Egyszer már
találkoztunk ezzel: az Úr kimondta a nevét Mózesnek, a csipkebokorból: vagyok, aki vagyok.
Most ehhez a névhez csatlakozik egy komoly kiegészítés: türelmem hosszú, szeretetem és
hűségem nagy. Ő az, aki adja a feladatot, hogy a rosszat jóvá kell tenni. Ő az, aki indít, hogy
tanuljak meg valami újat. Ha ebben elakadok, mindig fordulhatok hozzá. Újrakezdhetem,
másodszor is, harmadszor is.

Ezt az isteni identitást az Úr árnyalja is. Nem hagyom a vétket egészen büntetés nélkül: az
apák bűne miatt szenvedni fognak a fiak, és még az ő fiaik is. Sajnos gyakran tapasztaljuk ezt:
a nagyobb, az idősebb, a hatalmasabb bűnétől szenvednek a kisebbek, néha egészen
ártatlanul. Nagy felelősséget ró ez a mindenkori nagyobbakra. De amíg a bűn következménye
korlátozott, Isten hosszú, ezer nemzedéken át kitartó hűsége és szeretete messze felülmúlja a
rosszat.

Végül látjuk Mózest a hegyen, amint leborul az Úr előtt, és azt mondja: bocsásd meg nekünk
a vétkeinket! Nem nekik, hanem nekünk – Mózes oda sorolja magát is a vétkes testvérei közé.
Így kiálthatunk mi is Istenhez, együtt, és kérhetjük, hogy tanítson meg minket megszabadulni
a gonosztól! Ámen!

Megáldotta az Úr a nyugalom napját (2Móz 20,8-11)

Vasárnaptól vasárnapig idén is a teremtés hetét ünnepeljük. A mai áhítaton arra figyelünk,
hogy Isten, miután hat nap alatt megteremtette a világot, a hetedik napon megpihent. A
teremtés célja a hetedik nap, az ünnep. A mi életünk célja is az ünnep, az Istennel, az
önmagunkkal és a hozzánk közel állókkal megélt meghitt, zavartalan közösség.

A nyugalom napjára vonatkozó parancsolatot van, aki félreérti, és tiltja, hogy aznap bármit
csináljunk. A parancs nem tilalom, hanem lehetőség: tedd félre, amivel hat napon át
foglalkozol, és ünnepelj! Tedd magadat szabaddá arra, hogy azt tedd, amivel a leginkább el
tudod érni az ünnep célját: Istent, önmagadat és a másik embert.

Sokfélék vagyunk, sokféleképpen ünnepelhetünk.

Van, aki ilyenkor kimegy a természetbe, és ott éli át, talán szavak nélkül, vagy akár
megformált gondolatok nélkül is ezt a közösséget.

Van, aki sok ember társaságát keresi, ahol elsodorja a közösség. Ez lehet koncert,
sportesemény, utcai demonstráció, de lehet istentisztelet is, ahol talán százak énekelnek és
imádkoznak együtt. Az ünnep csúcspontja egy istentiszteleten lehet az úrvacsoravétel, vagy az
áldozás, ahol hosszú sorba állsz be az utolsó padtól az oltárig, és sokakkal együtt leszel a
felemelő titok részese.

Van, aki az ünnepet egyedül tölti, a kedvenc filmjével, zenéjével, vagy könyvével. Régi
mondás, hogy a könyv a legjobb barát, és valóban, a könyv (film, zene) közösséget teremt
mindazokkal, akik a művészet csodájában részt vesznek, alkotják, vagy átélik. Rajtuk
keresztül, velük együtt juthatsz közelebb Istenhez is, önmagadhoz is.

Én magam akkor tudom átélni leginkább az ünnepet, ha beszélgethetek valakivel, aki hozzám
közel áll. Lehet, hogy kettesben, lehet, hogy kis közösségben, olyan beszélgetésekkel
ünneplek, amelyek nincsenek az idő szűk korlátai közé szorítva, nem kell nézni az órát, vagy
nem kell hallgatni a csengőt. Néhány ilyen beszélgetés emlékétől önkéntelenül is
elmosolyodom, olyan sokat jelentenek, és már csak a rájuk gondolás is felfrissít, feltölt.

Köszönjük Istennek a hetedik nap, az ünnep ajándékát, és arra kérjük, élhessünk vele és belőle
újra meg újra! Ámen.

Barátom, ülj feljebb! (Lk 14,1-11)

A farizeusok és írástudók Jézus korában komoly, odaszánt életű emberek voltak: keresték
Isten akaratát, és meg is akarták valósítani. Akik viszont nem voltak eléggé éberek magukkal
szemben, és hagyták, hogy bűnös vágyak éljenek bennük, könnyen képmutatóvá és ítélkezővé
váltak. Jézus most ilyen emberek társaságában van.

A farizeus-vezető, aki meghívta Jézust, nem kíváncsi rá, hanem csapdát akart neki állítani.
Arra várt, hogy tesz-e valamit a szombati ünnepen, amit az ő hite miatt nem volt szabad. Az
alkalom adta is magát: egy beteg, egy vízkóros ember került eléjük. Jézus kérdésére, hogy
szabad-e gyógyítani szombaton, nem válaszolnak, várják, hogy Jézus gyógyítson, ők pedig
megvádolhassák.

Ezzel a magatartásukkal Jézus vendéglátói elárulták a végtelen önzésüket is. A beteg ember
nem volt számukra fontos, Jézus sem volt fontos, egyedül ők voltak maguknak fontosak, a
törvénykező hiedelmeikkel és az aktív rosszindulatukkal együtt. A beteget ott hagyták volna
az út szélén, Jézust megrágalmazták volna, egyedül azért, hogy gátlás nélkül kiélhessék önző
vágyaikat, és elnyerjék egymás között és egymástól egymás tetszését. Ennek a „sikernek” az
érdekében feláldozták volna a beteg embert is és Jézust is. Jézus viszont, gyógyító tettével és
világos szavaival leleplezte őket, önző tervük nem sikerült.

A történet folytatásában is a vendégek önzése mutatkozik meg. Ki-ki arra törekszik, hogy
előkelő helyen ülhessen az asztal mellé, és ezzel azt az igényét jelenti be, hogy nekem jár, ami
a többieknek nem feltétlenül jár. Jézus példázata szerint ez a fajta önzés is önveszélyes, hiszen
könnyen nyilvánosan megszégyenülhet, aki előkelőbb helyre törekszik, mint ami illik hozzá.
A rá jellemző módon, Jézus radikális önmérsékletre hív: inkább ülj az utolsó helyre, és várd
meg, amíg a házigazda kísér téged előre: barátom, ülj feljebb. A házigazda ebben a
példázatban is a mennyei Atyát jelenti: ő ismeri a legjobban az értékeidet, és ő tud téged arra
a helyre ültetni, amit nem önző módon kívánsz magadnak, és nem is mások eltiprásával
szerzed meg, hanem Isten szerető akarata szerint lehet a tied.

Az önzés az egyik legsúlyosabb és legrafináltabb bűnünk. Amikor Jézusra, mint Megváltóra
nézünk, aki szenvedett a bűneink miatt, és feltámadt a halálból, hogy bűneink ellenére is
élhessünk, gondoljunk az önzésünkre is. Kérjük őt, hogy mutassa meg nekünk a bennünk lakó
önzést, segítsen minket ellene harcolni, és ajándékozzon meg bennünket tisztább, igazabb
élettel! Ámen.

Ifjú, neked mondom, kelj fel! (Lk 7,11-17)

Az a néhány evangéliumi történet, amiben Jézus halottat támaszt fel, különösen érinthet
bennünket. Nem tudjuk elképzelni, mi történt, nem értjük az esemény fizikai és biológiai
dimenzióit, mégis megértjük a jelentőségét. Mi is találkozunk a veszteséggel, a traumával,
annak a tapasztalatával, hogy valami meghal bennünk. Ez a valami lehet, hogy halott is
marad, de az is lehet, hogy újra életre kel. Ezt a lehetőséget, a halott részünk feltámadásának a
lehetőségét tárják fel előttünk ezek a ritka történetek.

Figyeljünk először az özvegyre, aki elveszítette az egyetlen fiát. Egyszer már nagy veszteség
érte, amikor meghalt a férje, s most fia halálával is szembe kell néznie. A fia az utolsó
támasza volt, közeledő öregkorára nézve az egyetlen reménye. Halálával az özvegy édesanya
mindent elveszített.

Figyeljünk utána Jézusra, aki „megszánta” a gyászoló asszonyt. Ebben a szóban olyan görög
ige szerepel, ami utal az ember belső szerveire, a zsigereire. Jézus szánalma nem csak a
fejében, és még nem is csak a szívében született meg, hanem legmélyebben és legbelül, ahol
az összes tapasztalatunk lenyomata megőrződik, és ahová az összes érzésünk gyökerezik.
Ebben a mélységben találkozik az asszony gyászával is, és itt éri el őt a szánalma és a
szeretete. Ebben a mélységben gyógyítja őt azzal, hogy feltámasztja a fiát. A „kelj fel” nem
csak a fiúnak az életét adja vissza, de az asszonynak a gyászában meghalt részét is újra életre
kelti.

Figyeljünk végül az emberekre, akik mindezt látva így szólnak: „Nagy próféta támadt
közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét!” A mennyei Atya erejét élik át, és bennük is élni
kezd, amit ellenségeskedések, betegségek, személyes bűnök, csalódások vagy tévedések
halottá tettek. Közöttünk állunk mi is, ma is, akik a halállal viaskodunk, és az Isten-adta életre
vágyunk. Ámen.

Ne aggódjatok… Keressétek először Isten országát és igazságát, és mindezek ráadásként
megadatnak majd nektek. (Mt 6,24-34)

Jézus, mint máskor is gyakran, szegényeket szólít meg ezekkel a szavaival. Olyan embereket,
akik nem lehetnek biztosak abban, hogy lesz-e másnap ennivalójuk, vagy tudják-e majd
ruházni a gyerekeiket. Őket biztatja azzal, hogy a mennyei Atya, aki a madarakat is táplálja,
és a vadvirágokat is öltözteti, róluk is gondoskodni fog.

Szintén a szegényeket szólítja meg az igénk elején azzal, hogy nem lehet két úrnak szolgálni,
nem lehet egyszerre ragaszkodni Istenhez is és a vagyonhoz is. Ezzel a gazdagság csábításától
óvja őket. Jézus korában a gazdag emberek olyan házakban éltek, amelyekbe az utcáról be
lehetett nézni, és látni lehetett a pompát, a bőséges lakomákat és az előkelő vendégeket. A
gazdag közszemlére tette a vagyonát, hogy irigységet és tiszteletet keltsen maga iránt, hogy
megmutassa a hatalmát, és arra késztesse az embereket, hogy álljanak mögé és szolgálják őt
az asztaláról lehulló morzsákért cserébe. A mai gazdagok nem ilyen házakban élnek, de a
médián és a közösségi oldalakon keresztül gondoskodnak arról, hogy tudható legyen, milyen
vagyonos és hatalmas emberek.

Jézus arra hívja a szegényeket, hogy ne hagyják, hogy a gazdagok manipulálják őket, és ne is
aggódjanak a megélhetésük miatt, hanem keressék először Isten országát és igazságát. Ez azt
jelenti, hogy hagyjanak helyet az életükben annak, hogy Isten cselekszik értük, és ő teszi meg
velük azt, amit ők maguktól sem kitalálni, sem a saját erejükkel kiküzdeni nem tudnának.
Isten országa Isten hatalma köztünk és bennünk. Ez a hatalom kiemel s szorongásból, megvéd
a gazdagság kísértésétől, és olyan élményekkel és erővel ajándékoz meg, amelyeket sem az
aggódással, sem a vagyongyűjtéssel nem érhetünk el.

Különös aktualitást kap Jézus üzenete olyan fiatalok között, akik életük nagy
megmérettetésére készülnek. Sokan a tizenkettedik tanulmányi évének az elején
gondolkodnak el először komolyabban azon, hogy a céljaikért nagyobb erőfeszítéseket kell
tenniük, összeszedetteben kell élniük, jobban kell a feladataikra fókuszálniuk, tudatosabban
kell az idejükkel bánniuk. Komoly életforma-változást is hozhatnak ezek a felismerések,
amiben nagy kockázat is van: lehet, hogy ezentúl majd szinte minden a feladatok teljesítéséről
fog szólni. Hogy valaki a saját lábára áll, és felelősséget vállal magáért, az önmagában jó
dolog. Ha viszont ebből kérlelhetetlen teljesítménykényszer, és szüntelen aggódás lesz, az
nem jó. Nem csak a Jézus korabeli, vagy a mai szegényeknek, hanem nektek is szól Jézus
üzenete: keressétek először Isten országát és az ő igazságát. Adjatok helyet annak, amit csak ő
tud megtenni értetek, és ami a legnagyobb kincse lehet az életeteknek. Ámen.

„…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8, 28-31)

A tanévzáró istentiszteleten hálaadásra gyűlünk össze. Hálát adunk az elmúlt tanév minden
öröméért, minden eredményéért, és hálát adunk minden megpróbáltatásért is. Hálaadásunk
biztos alapja, hogy a Szentírásból ismerjük meg Istent, aki, mai igénk szerint, gondoskodik
arról, hogy minden a javunkra szolgáljon, és, ha ő velünk van, senki nem lehet ellenünk. Ő az,
akit hálából dicsérünk – Te Deum laudamus –, neki köszönünk meg minden jót és minden
rosszat, ami a tanév során történt velünk.

Mi minden jó történt velünk a tanévben, amiért hálát adhatunk? A legkézenfekvőbb a
tanulmányi sikerekért, a jó tanulmányi eredményekért hálát adni. Néhány perc múlva egymás
után fogjuk hallani azoknak a diáktársaknak a nevét, sőt, itt az oltártér közelében, látni fogjuk
az örömtől csillogó tekintetüket is, akik nemzetközi vagy országos tanulmányi versenyen,
vagy sportversenyen, egyénileg, vagy csapatokban, szép eredményeket értek el. Nemcsak
magukért, mindannyiunkért küzdöttek, hiszen az iskolánk hírnevét is öregbítették. Hálásak
vagyunk mindannyian, értük is és nekik is. És jönnek a kitűnők, majd később az
osztálytermekben a jelesek, hosszú sorokban. És nem csak azok a diáktársak lehetnek hálásak,
akiknek a számokban kifejezhető eredményük kiemelkedik. Hálás lehet mindenki, aki
magához képest javított, aki önmagát múlta felül, akinek több örömet okozott a tanulás idén,
mint tavaly.

A tanulás és a tanulmányi eredmény viszont nem minden, még egy iskolában sem. Az iskola
falai között nem csak dolgozunk, hanem élünk is, hetente sok-sok órán keresztül, és ez alatt a
hosszú idő alatt sok jó is történhet velünk. Talán közelebbről megismerkedünk egy
társunkkal, olyan mélyen, hogy abban benne van egy életre szóló barátság ígérete. Egyik-
másik fasori barátságból házasság, keresztszülőség, tartós közös érdeklődés is született az
iskola újraindulása után eltelt harmincöt év során, és ez biztosan így van most is, és így lesz
ezután is. Talán felébred az érdeklődésünk olyasvalami iránt is, ami nem tartozik szorosan a
tanulnivalókhoz. Hiszen mindenki behozza ide a saját világát, a világok találkozásából pedig
sok gazdagság származik. Még az élő Krisztus-hit is ott van az iskolában elnyerhető
ajándékok között, hiszen a társam hite megszólíthat engem is, és gyökeret verhet bennem is.
Megannyi csoda, amelyekért nem lehetünk elég hálásak.

Menjünk tovább. A tanév hosszú, az idei tanév talán különösen is hosszú volt, és egy hosszú
tanév alatt nem csak jó dolgok történhetnek velünk, hanem rosszak is. A tanévzáró, hálaadó
istentiszteleten feltesszük a nehéz kérdést is: mit kezdjünk a rosszal? És most nem az elvi
kérdést tesszük fel, azt, hogy miért történnek rossz dolgok, talán éppen velünk, hanem azt a
gyakorlati, teljes lényünket megszólító kérdést, hogy mit kezdjünk vele, hogyan
viszonyuljunk hozzá? Mai igénk azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy akik Istent szeretik,
azoknak minden a javukra szolgál. Minden, tehát a rossz is. Lehetünk tehát hálásak a rosszért,
ami megtörténik velünk? Ne válaszoljunk erre a kérdésre túl gyorsan. A rossz lehet nagyon
rossz, és lehet neki olyan feneketlen mélysége, ahol az ember nem tud hálát érezni, csak
félelmet és dühöt. De Isten megadhatja azt a tapasztalatot, amit így szoktunk kifejezni: ami
nem öl meg, az megerősít. Lehet a rossz olyan rossz, ami megöl, akár fizikailag is, és erre
ezen a világon nincs megoldás – majd lesz ott, ahol, a Jelenések könyve szerint, a fehérbe
öltözött mártírok fognak ünnepelni. De ha mégsem öl meg, hanem megerősít, akkor
megszülethet a hála is. De miért legyek hálás a rosszért? Több mindenért, mint akkor gondolnám, ha csak jó dolgok történnének velem. A rossznak hála, elmélyülhet az
önismeretem, jobban láthatom a saját hibáimat, közelebbi ismeretségbe kerülhetek az énem
árnyékos oldalával. A rossznak hála, felismerhetek magamban olyan készségeket és
erőforrásokat, amelyek azelőtt mélyen el voltak rejtve bennem. A rossznak hála, sokkal
jobban megismerhetem a körülöttem élőket is, jobban tudhatom, hogy kire lehet számítani, és
kitől lehet figyelmet, jó szót, mellém állást várni. Megtudhatom, ki az igazi barát. Végül, hála
a rossznak, személyes tapasztalat birtokában mondhatom ki, a saját szavaimként, az ige
szavait: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

Hálaadó istentiszteletünk elején a 23. zsoltár szavai érintettek meg bennünket: az Úr az én
pásztorom, nem szűkölködöm. Jó nekünk, ha a most befejeződő tanév minden eseményét,
minden élményét és minden meglepetését, a jókat is és a rosszakat is, egy nagy kosárba tudjuk
összerakni, rájuk nézni, a kosarat az Úr elé tenni, és Dáviddal együtt kimondani: az Úr az én
pásztorom, nem szűkölködöm. Mindenért, amit kaptam tőled, Uram, hálás vagyok. Tele van a
szívem, csordultig tele van a szívem hálával!

Mondjuk el együtt a Jézustól tanult imádságot!

„Hallgassatok rám, és élni fogtok!” (Ézs 55,1-5)

Igénknek két központi üzenete van. Az első, hogy Isten olyan új helyzetet teremthet, amire
senki nem számított. A második, hogy Isten igéje segít nekünk felismerni az új helyzetet, ő
formálhatja át szívünket és gondolatainkat, hogy készen álljunk az újra.

Az a próféta, aki az Ézsaiás könyve 40-55. fejezeteit írta, akkor élt Babilonban, amikor éppen
korszakváltás történt. A hatalmas erejű, ragadozó természetű babiloni birodalom elbukott, és a
helyét a perzsa birodalom vette át. A perzsákkal nem csak hatalomváltás, hanem
szemléletváltás is érkezett, a perzsa király a saját vallásának a tanításai szerint arra törekedett,
hogy mindent, ami megváltozott, az eredeti formájában és az eredeti helyzetében állítsa
helyre. Ez vonatkozott azokra a kis népekre is, akiket fogságba hurcoltak Babilonba, így
Izrael közösségére is, akik hetvenévnyi fogság után hazatérhettek az ígéret földjére.

Az akkoriak közül sokan már a fogságban születtek, el sem tudták képzelni, hogy lehet más is
az életük, mint megalázott, szegénységben tartott kisebbségként élni a Tigris és az Eufrátesz
partjain. Azt sem tudták elképzelni, hogy Isten gondoskodhat róluk, vízzel, tejjel, borral,
kenyérrel, és – azon az éghajlaton különösen értékes – zsíros hússal. Amiért korábban
keményen meg kellett dolgozniuk, azt most ajándékba kapják, ingyen – szól hozzájuk a
prófétán keresztül az ígéret.

A második központi üzenet, hogy Isten igéje segít nekünk felismerni és magunkhoz ölelni az
újat. A gondolataink és az érzelmeink maguktól sokszor zártak, rossz élmények és
tapasztalatok akár kényszerpályára is vezethetik őket. Elszigetelhetnek bennünket a
társainktól, elzárhatnak fontos eseményektől. Isten igéje megnyitja a szemünket, és megnyitja
a szívünket is. Még a legegyszerűbb isteni üzenet is csodát tehet: ha megértem, hogy mit
jelent a felebarátomat úgy szereti, mint magamat, megújulhat a kapcsolatom azzal az emberrel
is, akik magamtól kerülnék, elutasítanék.

Isten igéje ma is szól hozzánk. A tanév utolsó áhítatán azt kérem Istentől mindannyiunk
számára, hogy szólítson meg bennünket a nyári szünet során, olvasmányokon, élményeken,
filmeken, embereken, eseményeken keresztül, hogy minél többet felismerhessünk abból az új
világból, amit készít nekünk.

Hadd váljon valóra számunkra is, amit a tegnapi ünnepnap imádsága ígér: „Nem az vagyunk,
aminek itt és most tűnünk, hanem az, amiben reménykedünk. Nem az vagyunk, amit mi
magunk akarunk csinálni magunkból, hanem amit Isten eltervezett velünk.” Ámen.

„Maradjanak szívedben az igék…” (5Móz 6,4-9)

A Szentháromság ünnepe utáni első vasárnapon megkapjuk azt az útmutatást, ami vezethet
bennünket az egyházi esztendő egész „ünneptelen félévén” keresztül. Mózes ötödik könyve
újra összefoglalja a törvényt, amit már a közösség tapasztalatai is megerősítenek: a
nélkülözés, a félelem, a szabadulás, az eltávolodás zavara, vagy az Úrhoz való ragaszkodás
öröme. „Halld meg Izrael, az Úr a te Istened, egyedül az Úr”, őt szeresd, az ő szavait fogadd a
szívedbe. Minden ezen múlik. Ha az Úr szavai töltik be az életünket, akkor tudunk
ragaszkodni az élet útjához.

Izrael közösségében kialakult az a szokás, hogy fizikai módon is körülveszik magukat Isten
igéjével. Kösd a karodra, tedd a homlokodra, szegezd fel az ajtófélfádra. Ismerik az embert,
tudják, hogy nem csak lélek, hanem test is, szüksége van a fizikai emlékeztetésre. Ezt tesszük
mi is, ha felvesszük az Élet gyöngyei karkötőt, amivel a tavaly tavaszi csendesnapon
találkoztunk. A csend gyöngyei, a szeretet gyöngyei, a puszta gyöngye, a szenvedés gyöngye,
a kezdet és a vég nagy arany gyöngye, szerény színes fagolyók, amelyek igéket, történeteket,
személyes emlékeket idéznek fel. Az ige helye a szívünkben van, de elfogadunk minden
egyszerű segítséget, hogy ez így is legyen.

Találkozott-e már közületek valaki olyan igével, amely megragadta, és az élete része lett?
Nekem ilyen a keresztelési igém, amelyet a szüleim választottak számomra, amikor néhány
hónapos voltam. Csak néhány éve kerestem meg, és azóta sokat jelent: „Vajon mi lesz ebből a
gyermekből?” Megpróbálom elképzelni a szüleimet, akik idősek voltak már, amikor
születtem, és ezzel az igével igyekeztek a maguk számára is, és számomra is Isten
világosságába helyezni az életemet. Volt ebben a választásban kérdés, kíváncsiság, de volt
benne bizalom is: Isten akarata szerint lesz ebből a gyermekből valaki. Sokat jelent nekem a
szüleim hite, amivel Isten akaratának a terébe helyezték az életemet.

Erre érzett rá József Attila is, aki a „Halld meg Izrael!” megszólítás héber nyelvű eredeti
szavait felidézve írt arról, hogy mit jelent minden körülmények között ragaszkodni a szeretet
útjához. Smá Jiszróel című versének harmadik, utolsó versszakát idézem:

És most is, akármi jöhet,
dicsőség, sok pénz, nagy betegség,
akárki vethet rám követ,
és bár halálos ágyam vessék,
a véghetetlen szeretet
szavát kiáltom, bármi essék:
Smá Jiszróel!

Ámen!

„… egy ilyen hajtás végül szent maggá válik!” (Ézs 6,1-13)

Szentháromság ünnepe az egyházi esztendő végén a célba érés, a megérkezés, az Istennel és
az egymással való közösségbe való meghívás ünnepe. A Szentháromság régi és kifejező képe
szerint, amit a XV. században a zseniális orosz festő, Andrej Rubljov is megfestett, a három
isteni személy, a Teremtő, a Megváltó és a Megszentelő asztalnál ülnek, ahol a negyedik hely
még üres, ez az én helyem, a mi helyünk, amit mi is elfoglalhatunk.

A mai ünnepre kapott igénk pedig arról beszél, hogy milyen messziről indulunk e felé a cél
felé, milyen tragikusan rossz helyzetből, mennyire elrontott belső emberi feltételek közül.
Ézsaiás próféta elhívásának a történetét kaptuk. A próféta a Krisztus előtti nyolcadik
században élt, amikor a Közel-Keleten az asszír birodalom pusztította a kisebb népeket,
köztük Izraelt is. Ráadásul a király, aki ötvenkét éven leresztül uralkodott, alkalmatlan és
tehetetlen volt, vezetése híján szétesett a közösség. Ézsaiás Uzzijjá király halálának az évében
látta a Seregek Urát – Izrael láthatatlan Istenét!!! – aki előtt ki kellett mondania: jaj nekem,
elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! Nem tudok
igazat mondani, és nem tud körülöttem más sem igazat mondani! Ezt az Ézsaiást tette
alkalmassá az igazmondásra az angyal, aki megérintette a száját az oltárról elvett parázzsal.

Ézsaiás igent mondott az Úr hívására – itt vagyok, engem küldj! – és az első üzenet, amit át
kellett adnia, borzasztó volt. Nem fognak rád hallgatni, sokan el fognak pusztulni. A
pusztulásból viszont megmenekül egy hajtás, ami szent maggá válik, és amiből majd kisarjad
az új, Istenhez hűséges, igazmondó közösség is. Ézsaiásnál olvassuk ezután a legbátrabb,
legtöbb reményt adó próféciákat is, amiket a feltámadott Krisztusban hívő közösség később
úgy értett, hogy ezekkel a szavakkal már a Messiásra mutatott. A nép, amely sötétségben
lakik, nagy világosságot lát… Egy gyermek adatik nékünk, aki majd igazságosan és
hatalommal fogja vezetni a népet… Nép a népre kardot nem emel, háborúzni többet nem
tanul… A ragadozó párduc a gödölye mellett hever, és nem akarja bántani… Ezekből az
ígéretekből élünk azóta is, ahogyan haladunk a cél, a Szentháromság Istennel való közösség
felé.

A Szentháromság Istennel való közösség megéléséhez vezető út az igazmondással kezdődik.
Adja meg Urunk nekünk is az igazmondás képességét, hogy építhessük magunkban és
magunk körül az ünnepre készülődő közösséget! Ámen.

„Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr!” (4Móz 11,10-
17; 24-29)

Iskolai rendünk szerint a Pünkösd előtti hétfőn ünnepeljük a Szentlélek kiáradásának az
ünnepét, hiszen Pünkösd hétfőn nem találkozunk. Első látásra talán furcsa az ószövetségi ige,
amit Pünkösd ünnepére kaptunk.

Izrael népe a pusztában vándorol, sok szenvedésen és frusztráción mennek keresztül, és
haragjukban Mózes ellen fordulnak, mint néhány más alkalommal is. Mózes pedig Istenhez
kiált: miért teszed ezt velem? Miért raktad rám ennek az egész népnek az összes gondját, amit
nem tudok elhordozni? Lássuk meg, hogy Mózes nem omlik össze a terhek alatt, hanem Istent
szólítja meg, tőle kér segítséget. Isten pedig egy egyszerű, de hatékony tanáccsal segít rajta:
osszad meg a terheidet! Válassz ki hetven vént, azaz megbízható férfit, akik majd a
segítségedre lesznek, én pedig nekik is adok az én lelkemből, ami eddig csak rajtad
nyugodott! Ők is fognak prófétálni, azaz ők is megértik és tovább fogják adni a többieknek az
én akaratomat! Azok a képességek, amelyeket eddig egyedül te bírtál, az övéik is lesznek, ők
is fogják tudni vezetni, tanácsolni, vigasztalni a népemet!

A történetben megismerkedünk két férfival, akik a táborban vannak, amikor Isten lelke leszáll
a hetven vénre, és tőlük messze prófétálnak. Valaki Mózeshez szalad ezzel a hírrel, más
valaki pedig azt tanácsolja Mózesnek, hogy tiltsa meg ezeknek az embereknek, hogy
nyilvánosan beszéljenek Isten akaratáról. Mózes ezt a tanácsot elutasítja, s végül kimondja
igénk legfontosabb mondatát: bárcsak az Úr egész népe próféta volna!

Ez a kívánság kezdett el beteljesedni az első Pünkösd napján, amikor először a tanítványok,
majd később az ősgyülekezet sok-sok tagja kapta meg a Szentlélek erejét és ajándékát. Őt
ígérte meg Jézus, mint Pártfogót, aki mellettünk áll minden bajban, és segít, hogy eszünkbe
jussanak a megfelelő szavak, ha az Úr akaratát kell másoknak elmondani. Ez a kívánság ma is
teljesül, és el fog jönni a nap, amikor minden emberre ki fogja árasztani a lelkét az Úr. Ennek
a napnak a reménysége erősítsen bennünket ma is! Ámen.

„Erőt kaptok…!” (ApCsel 1,4-14)

Jézus mennybementele eseményét Lukács evangélista nagyon látványosan ábrázolja az
apostolok cselekedeteiről szóló könyve elején. Jézus, míg beszél, a levegőbe emelkedik, míg
végül felhő takarja el őt a tanítványok szemei elől. Aki ezt látta, vagy megpróbálja elképzelni,
soha nem felejti el. Aki egy barokk festményt látott erről, amivel magyarországi
templomokban is gyakran lehet találkozni, szintén nem felejti el, a szokatlan kép velünk
marad.

Mit jelent ez a szokatlan kép? Három szinten keressük az üzenetét.

A legegyszerűbb magyarázat szerint Lukács evangélista két korszaknak a határát akarhatta
megjelölni ezzel a képpel. Azelőtt Jézussal testi valójában lehetett találkozni, még a
feltámadott testével is, ezután már nem találkozhatunk vele így. Egyszer majd újra, testben
visszatér, de addig megfogható valóságában nélkülöznünk kell.

A második magyarázat az ókori világképből következik: Jézus a mennybe ment fel, oda, ahol
a teremtő Úristen egy trónszéken ülve uralkodik. Az Atya jobbján ül, ahogyan ezt megvalljuk
az Apostoli Hitvallásban is. Részesül a világot teremtő Isten hatalmában. Óriási vigasztalás
lehetett ez a tanítványok számára, akik üldözött kisebbség voltak, és jobb esetben bolondnak,
rosszabb esetben bűnözőnek tekintették őket, hiszen Jézus nem egy kivégzett galileai
vándorprédikátor, akit jobb lenne elfelejteni, hanem Isten akaratának a képviselője, aki
Istenhez mindenkinél közelebb van. És óriási vigasztalás ez minden azóta élő, és mai
Krisztus- követő számára is, akik néha még vallásos emberektől is megkapják, hogy nem kell
Jézust olyan komolyan venni. Nem, Jézust komolyan kell venni, mert aki őt nem veszi
komolyan, az Istent utasítja el.

A harmadik magyarázat arra nyitja fel a szemünket, hogy Jézus mennybemenetele után
radikálisan megváltozhatott az is, ahogyan a tanítványok magukra tekintettek. Amíg Jézus
testi valójában velük volt, addig támaszkodhattak rá, és tőle várhattak mindent. A tanítványok
nem gyógyítottak, de Jézus gyógyított. A tanítványok nem álltak helyt a nyilvános vitákban,
de Jézus helyettük is vitatkozott. A tanítványok nem vállaltak személyes kockázatot, hanem
inkább elrejtőztek, sőt, Péter még háromszor le is tagadta, hogy egyáltalán ismeri őt, de Jézus
vállalta a kockázatot, egészen a kereszthalálig. Most minden megváltozott: a tanítványok
felismerték, hogy ezentúl nekik kell tenniük azt, amit korábban Jézus tett helyettük. És
amikor, az első Pünkösd napján, a Szentlélektől erőt is kaptak, készek lettek arra, hogy
gyógyítsanak, vitatkozzanak, személyes kockázatot vállaljanak – egészen a vértanúság
vállalásáig. Ebből az erőből született az egyház, ebből lett a mára olyan népes és olyan
sokszínű keresztény közösség.

Engedjetek meg egy látszólagos kitérőt. Tegnapelőtt volt kétszáz éve, hogy bemutatták
Beethoven Örömódáját. Május elsején volt húsz éve, hogy több közép-európai országgal
együtt mi is beléptünk az Európai Unióba, és ezekben a napokban nálunk is sokan játszották
és énekelték az Unió himnuszát, az Örömódát. Hogy jön ez mennybemenetel ünnepéhez? Úgy
hogy az Örömódában annak örülünk, hogy egyszer testvér lesz minden ember. Ez a cél
vezette az Uniót alapító politikusokat is: legyenek testvérek azok az európai népek, akik
egykor egymásnak ádáz ellenségei voltak. Erre mutat Jézus üzenete is: szeressétek egymást.
Ez a kihívás áll előttünk is, várja, hogy megfeleljünk neki.

Ma egy régi könyörgő imádsággal fogjuk megszólítani mennyei Atyánkat. Az imádság az
Evangélikus Énekeskönyv 755. oldalán olvasható, tizenhatodik századi imádság
tizenkilencedik századi változata. Sokáig úgy néztem rá, mint régi korok szép, de ma már nem
aktuális emlékére. Azután történt néhány dolog, amire nem számítottam: kitört a világjárvány,
a szomszéd országot lerohanta egy nagyhatalom, és kiderült számomra: ez az imádság a
miénk is lehet. Imádkozzunk ennek az imádságnak a szavai szerint!

Amint pénteken a ballagási istentiszteleten, most újra utalok Illés próféta történetében arra a
részletre, amikor a próféta a Hóreb hegye felé tart, elfárad, elalszik, és egy angyal ezekkel a
szavakkal ébreszti fel: „Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” Majd a történet
így folytatódik: Illés „fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven
nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Kir 19,7-8)

Nektek is magatokhoz kell venni minden lehetséges táplálékot, hogy végig tudjátok járni az
előttetek álló hosszú, nehéz utat. A tápláléknak négy dimenziója van, és mind a négyre
szükségetek is van.

Fontos a fizikai dimenzió, valami jó étel, amit magaddal viszel a tanterembe. Mogyorós
étcsokoládé, a kedvenc joghurtod, vagy bármi, aminek a társaságában komfortosan érzed
magadat.

A következő a gondolati-mentális dimenzió, mindaz a tudás, amit az évek során magadba
szívtál, és ami most szép rendben elő fog jönni, hogy szolgáljon a feladatok megoldása során.

A harmadik a lelki dimenzió, szüleid szeretete, barátaid és barátnőid támogatása.

A negyedik pedig a spirituális dimenzió, az áldás. Fontos tudni, hogy az áldás nem mágikus
dolog, nem magától hat, hanem annak az életére hat, aki hisz benne. Ugyanez érvényes az
áldás negatív párjára, az átokra is, az is csak arra hat, aki hisz benne. Az átkot tehát
elutasíthatod azzal, hogy nem hiszel benne, az áldást pedig magadhoz ölelheted úgy, hogy
hiszel benne.

Meg szeretném osztani veletek egy ma reggeli élményemet, de ehhez előbb el kell mondanom
egy régi történetet is. Katona voltam a nyolcvanas években, és egy katolikus, szintén
lelkészjelölt katonatársam egyszer azt mondta nekünk, hogy van az országban, valahol
messze, egy apáca-kolostor, ahol az apácák minden nap imádkoznak értünk. Minden nap, név
szerint, értünk, hogy a laktanyában ne érjen bennünket semmi baj, le tudjuk győzni a
kísértéseket, és meg tudjuk őrizni a hitünket és a hivatásunkat. Nekem nagyon sokat jelentett,
hogy tudhattam, ismeretlen apácák, Istennek szentelt életű emberek naponta imádkoznak
értem.

Ma kora reggel a családi messenger-csoportban a legnagyobb fiunkkal beszélgettünk arról,
hogy mi vár ránk a mai napon. Egyszer csak beköszön a csoportba a felesége, a menyem, aki
amerikai, most éppen otthon van New York államban, az egyetemi képzésének a jelenléti
részét végzi, és megkérdezi, hogy, Apa, miért nem alszol? Válaszoltam, hogy azért nem
alszom, mert készülök az iskolába, ahol az érettségizők kapnak majd tőlem áldást. A menyem
erre azt írta, hogy ő is imádkozni fog értetek, mondjam is meg nektek. Nos, akiért a menyem
imádkozik, engedjetek meg nekem a magyar érettségi reggelén egy szokatlan szószerkezetet,
azért imádkozva van. Ez az erőforrás is titeket fog szolgálni.

És most halljátok az ír áldást, amit ma reggelre választottam nektek:

Legyen ösvényed, amin jársz, egyenessé lábaid előtt. Hátszél segítse előre lépteidet.

Ragyogjon rád napfény, és melengesse bőröd, langyos eső itassa földedet.

És míg újra látjuk egymást, Isten legyen veled, áldó szent kezét tartsa föléd, és őrizzen téged!

„ ... az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra…” (Jn 16,5-15)

Mai igénkben is az utolsó vacsorán tanítványaihoz szóló Jézus szavaival erősíti kortársait az
évtizedekkel később író evangélista. A helyzetek mások, az üzenet mégis ugyanaz, és
ugyanolyan erővel szólítja meg a hallgatót is: azt is, akivel Jézus még a feltámadása előtt
beszélhetett, azt is, akit hetven-nyolcvan évvel később látott maga körül az evangélium
szerzője, és minket is, itt a Fasori Gimnáziumban, 2024. április 29-én – különös tekintettel
végzős diákjainkra, akik utoljára vesznek részt a hétfő reggeli áhítaton. Az üzenet pedig így
szól: ha majd eljön a Pártfogó, ahogyan Jézus itt Isten Szentlelkét nevezi, akkor leleplezi a
világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság, és mi az ítélet, és elvezet titeket a teljes igazságra.

A helyzetek ugyan mások Jézus elfogatása előtt, majd nyolcvan évvel később,
Mennybemenetel és az első Pünkösd után, és ma, de van bennük hasonlóság is: Jézus követői
egy kis közösséget alkotnak, akiket néha kegyetlenül üldöznek is, de legalábbis széles körben
kétségbe vonják, hogy igaz-e, amit Jézusról tudnak és vallanak. Ha jól értjük az evangélium
mondatait, azt is értjük, hogyan szólít meg bennünket itt és most.

A bűn az, hogy nem hisznek énbennem – mondja Jézus. Jézus követőinek kis közössége
gyakran hallotta, hallhatja ma is, hogy amit Jézus tanított és képviselt, az bolondság, és ők
maguk is, akik hisznek benne, bolondok. A Pártfogó majd meg fogja fordítani ezt a vádat:
nem azok a bolondok, akik hisznek, hanem azok élnek bűnben, Istentől távol, akik Jézusban
nem hisznek.

Az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem – folytatja Jézus. Arra
utal, hogy, ahogyan az Apostoli Hitvallásban is valljuk, az Atya jobbján ül, és részesül a
hatalmából. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy amit a Názáreti Jézus, mint
egyszerű ács, később vándortanító, még később halálra ítélt és kivégzett férfi mondott és tett,
amögött a világot teremtő Isten akarata áll, aki – az ókori világkép szerint – a mennyben ül a
trónján, és uralkodik.

Az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett – fejezi be Jézus a Szentlélek által
kimondott igazságot. A világ fejedelmének a Szentírás gyakran nevezi a Sátánt, de mellette
utal azokra az uralkodókra is, akik az erőszak és a hazugság eszközeivel tartják fenn a
hatalmukat. Milliók rettegnek az ilyen uralkodóktól, és milliók hiszik azt, hogy a hatalmuk
soha nem fog megrendülni. Jézus azt mondja, hogy az ítélet már megszületett róluk, s ez
végül mindenki számára nyilvánvaló lesz. Akik most szenvednek a hatalmaskodók miatt, akár
áldozatul is esnek nekik, tudják, és sose felejtsék el azt, hogy a mennyei Atya az ő oldalukon
áll.

Mi érinti ebből az üzenetből különösen a végzős diákjainkat? Mához egy hétre elkezdődnek
számukra az érettségi vizsgák, és két hónappal később kézbe fogják venni az érettségi
bizonyítványukat. Komoly határpont ez, az igazság pillanatának a megérkezése, sokféle
lehetséges értelemben is. Hagyományainkba ágyazott alkalom, ami ízelítőt ad abból, amiről
igénk beszél: milyen lesz majd megtudni a teljes igazságot. Legyen nekik jó élmény a közelgő
megmérettetés, és ébredjen várakozás a fiatalabb diáktársaikban arra nézve, ők is jól
készüljenek arra a napra, ami a végzősök számára már egészen közel van! Ámen.

„… és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek…” (Jn 16, 16-23a)

A Húsvét után harmadik vasárnap témája: Jubilate, örüljetek! Igénk Jézust szólaltatja meg az
utolsó vacsorán, tanítványai között. Arról beszél velük, hogy egy ideig még sok
viszontagságot és szomorúságot el kell viselniük, de ha Jézus visszatér, akkor mindennek
vége lesz, a szenvedések elmúlnak, és mindent betölt majd az öröm.

Amikor János evangéliuma született, Jézus követőit már régóta és kegyetlenül üldözték. Ha
reggel felkeltek, nem lehettek benne biztosak, hogy megérik az estét, ha este lefeküdtek,
számoltak azzal, hogy akár éjszaka értük fognak jönni. Először ennek a közösségnek szólt s
biztatás: tartsatok ki, álljatok meg szilárdan a hitben, és nem veszítsétek el a reménységeteket,
hogy a szenvedés nem fog örökké tartani.

Nagyon szépnek tartom, hogy Jézus, aki férfiként nem szült gyermeket, milyen pontosan
beszél arról, hogy milyen élményen megy keresztül minden szülő anya. A szülés előtt
fájdalom és félelem, miután pedig a gyermek megszületik, az anya minden rosszat elfelejt, és
örül a gyermekének. Nektek is így örült az édesanyátok, amikor megszülettetek.

Van egy rossz tulajdonságom: néha gondolkodom a múltam rossz történetein, és rágódom a
bántásokon. De van egy gyakorlatom is, amivel megpróbálom legyőzni ezt a rossz
tulajdonságot. Azt képzelem, hogy megyek az utcán, és szembe jön velem valaki, aki régóta
ismer és szeret, és tud a rossz történetekről is, amin rágódni szoktam. Ez a valaki köszön
nekem, megkérdezi, hogy vagyok, és megkérdezi azt is, hogy mikor találkoztam utoljára X.
Y-nal – valakivel, aki valamikor bántott. Az elképzelt helyzetben nézek a barátomra, őszintén
csodálkozom, és megpróbálom felidézni, hogy vajon kire gondol, de nem jut eszembe. Nem
emlékszem rá – végül megszólalok: mondd csak, ki is az az X. Y.???

Amit csak elképzelek, egyszer valóság lesz mindnyájunk számára: nem fogunk emlékezni
sem semmi rosszra, teljesen az öröm fog betölteni – Jézussal, és egymással közösségben.
Ámen.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek
engem. (Jn 10.11-14)

A Jó pásztor vasárnapján Jézus, a jó pásztor szólít meg bennünket. Hétfői áhítatunk közel esik
az április 16-i Holokauszt emléknaphoz is – erre is gondolunk, amikor Jézus üzenetét
hallgatjuk.

A Holokauszt 6 millió áldozata közül másfél milliónyian voltak 14 éves, vagy ennél fiatalabb
gyerekek. A gonosz hatalom az egész zsidó népet el akarta pusztítani, nem kímélte a
gyerekeket sem. Hogyan élhették ezt meg a gyerekek, a zsidó származásúak és a többiek,
barátaik és iskolatársaik? A harmincas és a negyvenes években sokat hallhattak arról, hogy a
zsidók mások, mint a többiek, nem lehet bennük bízni, nem szabad velük barátkozni, de
biztosan, sokan mégis, normális fiatalokként élvezték egymás társaságát. Aztán egyszer
mindez komolyra fordult: a zsidó származású gyerekeknek sárga csillagot kellett hordaniuk,
később iskolába sem járhattak, gettóba kellett költözniük, elvitték őket, és nagyon sokakat
meggyilkoltak.

Nem mindenki pusztult el az egykor pusztulásra ítélt gyerekek közül, néhányan életben
maradtak, és később emlékeztek. Tőlük tudhatjuk, hogy hogyan élhették meg ezeket a
szörnyű hónapokat a gyerekek. Négy egykori gyermek emlékeit idézzük most fel.

Az egyikük, Károly, még egészen kicsi volt, és Sztehlo Gábor egyik rejtekhelyén vigyáztak rá
a bátor felnőttek. Egy este, nem sokkal 1944 karácsonya előtt, két SS tiszt csengetett be a
budai villa kapuján, és nagy tisztelettel meghívtak 20 kisgyereket másnap estére a
főhadiszállásukra vacsorára. Remegő szívvel engedték el őket a rájuk vigyázó felnőttek,
hiszen nem tudhatták, hogy valaki nem szólja-e el magát, és nem derül-e ki, hogy a gyerekek
zsidók. Késő éjszaka volt már, amikor az SS tisztek visszahozták őket, és megköszönték a
látogatásukat. A gyerekek elmesélték, hogy gazdagon terített asztal várta őket, és amíg
vacsoráztak, kamerák surrogtak és fényképezőgépek kattogtak körülöttük. Később derült ki,
hogy propagandafilmet forgattak a Harmadik Birodalom számára, arról, hogy milyen jó
dolguk van a német megszállás alatt élő szövetséges népeknek.

A másik gyermek, Gyuri, már nagyobbacska volt, egy tiszántúli kisvárosban lakott. Budapesti
rokonai hívták látogatóba, amikor a városában élő minden zsidónak, felnőtteknek és
gyerekeknek egyaránt, be kellett költöznie a gettóba, ahonnan hamarosan elvitték őket a
megsemmisítőtáborba. Amikor ez a fiú visszatért, egyetlen zsidó rokonát vagy barátját nem
találta otthon, és többé velük nem is találkozott.

A harmadik gyermek, Imre, tizennégy évesen került a családjával együtt Auschwitz-
Birkenauba. Amikor leszállt a vonatról, a csomagjaikért érkező rabok jiddis nyelven azt
mondogatták neki: tizenöt! Tizenöt! Mire a szelekciós pontra ért, megértette, hogy amikor
megkérdezik tőle, hogy hány éves, azt kell mondania, hogy tizenöt. Így kerülte el, hogy még
aznap gázkamrába küldjék, és ő is a népirtásnak egy híres tanúja.

A negyedik emlékezőnk, Ágnes, már nem egészen gyermek, tizenöt éves diáklány, akinek
Budapesten 1944 decemberében be kellett költöznie a gettóba. A magyar gettóba jelölték ki a
helyét, de tartott attól, hogy ott védtelen lesz, és ezért a biztonságosabbnak tűnő nemzetközi
gettóba, az Újlipótvárosba akart bekerülni. Ahogyan a Szent István körúton a Pozsonyi út felé tartott, látta, hogy a saroképület előtt, ami akkor a nyilas párt székháza volt, egy fegyveres
nyilas őrszem állt. Megijedt, hogy a fegyveres nem fogja átengedni, körülnézett, és meglátott
egy német katonát. Odalépett hozzá, tökéletes németséggel megszólította, elmondta, hogy X.
Y. zsidó lány vagyok, a nemzetközi gettóba igyekszem, de félek, hogy ez a nyilas nem enged
be, nem tudna-e nekem segíteni. A német katona udvariasan igent mondott, és elkísérte a
lányt az őrszem előtt. A nemzetközi gettó mégsem volt teljesen biztonságos hely, hiszen
nyilas fegyveresek egy-egy házba ott is betörtek, az embereket a Duna partjára terelték és
kivégezték. Egy alkalommal Ágnest is levitték sokadmagával a Duna-partra, és a sor egyik
végétől kezdve egymás után tarkón lőtték az embereket. A gyilkosság Ágnes mellett állt meg,
őt, és a még életben maradottakat visszaparancsolták a házba. Ágnes hosszú élete végéig nem
tudta megfejteni, hogy, míg barátait, iskolatársait meggyilkolták, miért pont ő maradt életben.

Amikor Jézus azt mondta, hogy én vagyok a jó pásztor, mindenki pásztoraként szólalt meg.
Pásztora a meggyilkoltnak, a túlélőnek, az emlékezőnek. Pásztorunk nekünk is, akik azért
emlékezünk, hogy ne történhessen meg újra, ami nyolcvan éve megtörtént. Ámen.

Jézus a nevén szólította: Mária! (Jn 20,1-16)

Az istentisztelet elején az Evangélikus Énekeskönyv 215. énekét énekeljük: Jézus,
Megváltónk sírba szállt… Ámde levert poklot, halált. Ebben a különleges énekében Luther
megmutatja mind a három képet, amivel keresztény hitünk kifejezi, hogy mit ért azon, hogy
Jézus megváltott bennünket a bűntől és a gonosztól. Az első kép a győztes Krisztusé (2. és 3.
versszak), a második kép az áldozati Bárányé (4. versszak), a harmadik pedig a Mesteré, aki
mellém áll, és szeretni tanít (5. és 6. versszak). Nagy dolog, hogy nem egy, hanem három
képünk van, és mindig azon a képen keresztül próbálhatjuk megérteni, hogy mit tesz értünk
Krisztus, amelyik éppen a legjobban megérint.

Az evangéliumi történet a Magdalai Mária alakját állítja elénk. Máriáról két evangélista,
Lukács és János ír. Lukács elmondja, hogy Máriából Jézus hét ördögöt űzött ki, tehát súlyos
pszichés betegségben szenvedett, amiből Jézus meggyógyította. Elmondja azt is, hogy más
nőkkel együtt tagja volt a tágabb, hetvenkét tanítványt számláló tanítványi körnek. János a
mai történetünkben ehhez azt teszi hozzá, hogy ő volt az első, aki a feltámadott Jézussal
személyesen beszélt. Két férfi, Péter és a szeretett tanítvány előbb értek oda az üres sírhoz, de
aki először beszélt Jézussal, az a Magdalai Mária volt.

Mária teljesen össze volt zavarodva. Már azt sem értette, hogyan lehetséges, hogy valaki az ő
Mesterét, aki meggyógyította, nem szereti. Hogyan lehetséges, hogy egyesek olyan
ellenségesek iránta, hogy a halálát kívánják. Hogyan lehetséges, hogy koncepciós perben
elítélik és meggyilkolják. Ezután pedig, az ünnepet követő napon, hajnalban, még napfelkelte
előtt meg akarja keresni a holttestét, de csak az üres sírt találja. Teljes összeomlás,
kétségbeesés. Talán nem csodálkozunk azon, hogy ebben a lelkiállapotban Jézust elsőre nem
ismeri fel. Csak akkor ismeri meg, amikor Jézus a nevén szólítja.

Mária nevének a kimondásával a feltámadott Jézus azt fejezi ki, hogy tudom, ki vagy, azt is
tudom, hogy min mentél keresztül, és melletted állok. Élek, nem hagylak el. Minden rendben
van.

Máriával azonosulva mi is átélhetjük, hogy Jézus a nevünkön szólít bennünket. Ismer. Minden
rendben van. Ámen.

Ott voltál? (az Evangélikus Énekeskönyv 570. éneke)

Jézus szenvedése történetének felidézésekor úgy érezzük magunkat, mintha mi is résztvevői
lennénk az eseményeknek. Ott vagyunk, amikor elfogják, kihallgatják, elítélik, megverik,
keresztre feszítik. Ahogyan átéljük, ami vele történt, újra éljük azokat a szenvedéseket is,
amik velünk történtek, Jézus története összekapcsolódik a mi történetünkkel.

Nagyon intenzíven és intelligensen gyakorolta ezt a lehetőséget a valamikori amerikai fekete
rabszolgák közössége. Ebből a gyakorlatból született a gospel, a lelki ének, amit magyarra
spirituálénak fordítunk. Ezek az énekek mára meghódították az egész világot, mindenütt
éneklik őket mindenféle bőrszínű emberek. A szenvedő és Isten szabadításában reménykedő
egykori fekete rabszolgák olyan kincset hagytak ránk, ami sokakat gazdaggá tesz.

Az „Ott voltál?” kezdetű ének is ehhez a kincshez tartozik. A magyar fordítás nem adja vissza
az ének teljes gazdagságát, egy kis magyarázatra szorul. A legfontosabb, hogy az Ott voltál
kezdetű mondatok végén a kérdőjel mindig valódi kérdést jelez: Ott voltál, amikor
megfeszítették őt? Láttad? Emlékszel rá? Az angol eredetiben ez a kérdés személyesebb:
Were you there, when they crucified my Lord? Ott voltál, amikor megfeszítették az én
Uramat? Ott voltál-e?

Olyan éneklő közösséget képzeljünk el, ahol valaki felteszi a kérdéseket: Ott voltál-e? a
többiek pedig bólintanak, igen, ott voltam, tudom, miről beszélsz. A kérdező ezután
hozzáteszi: ó, néha úgy érzem, nagyon félek!... – a többiek pedig újra bólintanak, igen, ezt is
értjük, mi is érezzük. Míg Jézus szenvedésének az eseményeit sorolják, a saját szenvedéseikre
is gondolnak, a saját szenvedéseikkel kapcsolatos félelmeiket is kimondják. Az ének így lesz
egy közös traumafeldolgozás részévé – a fekete rabszolgák ezt már akkor is gyakorolták,
amikor ezt a kifejezést még nem használtuk.

A szenvedést felidéző sorok után a kérdező megkérdezi: Ott voltál, amikor feltámadott?
Tudod-e mi történt Jézussal? Tudod-e, hogy mi fog történni velünk? És újra hozzáfűzi az
érzéseit, amihez a többiek ismét csatlakozhatnak: akkor úgy érzem, nagyon boldog vagyok!

Szólítson meg bennünket is az evangélium, szólítson meg ez a gospel is, ez az ének is, hogy
megérthessük és feldolgozhassuk fájdalmainkat, és részesülhessünk mi is a fájdalmakat
gyógyító isteni győzelem erejében. Köszöntsük majd egymást Húsvétkor az ősi szavakkal:
Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! Ámen

„Az én Uram, az ÚR megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam
meg.” (Ézs 50,4-10)

Virágvasárnapon arra emlékezünk, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe. Vidám, lendületes,
mámoros hangulatú nap volt. Az emberek két oldalt sorfalat álltak, Dávid fiaként,
Messiásként köszöntötték Jézust, a ruháikat terítették Jézus szamarának a lábai elé,
pálmaágakat lengettek. A tanítványok is úsztak az örömben. Jézus ezután három napon
keresztül nyilvános vitákat folytatott a templomban, a népszerűsége egyre nőtt. Majd
elárulták, elfogták, megtagadták, elítélték, kigúnyolták, kivégezték. Láthatta-e előre Jézus a
bevonulás napján, hogy mi fog történni vele?

Bizonyára ismerte Ézsaiás könyvéből a szenvedő próféta történetét. A próféta Isten üzenetét
adta át a népének egy olyan korban, amikor a legtöbben zavartak voltak. Az évtizedek óta
tartó babiloni fogság a vége felé tartott, az új uralkodó, a perzsa király már döntött, hogy haza
engedi Izrael népét, és ebben a helyzetben sokaknak számot kellett vetniük az életükkel, a
bűneikkel. Hűséges voltam-e Istenhez? Bátorítottam-e a felebarátomat? Vagy bálványimádó
lettem? Kicsinyhitű, cinikus, igénytelen? A próféta azt mondta, hogy térjenek meg a
bűneikből, és bízzanak újra Istenben, aki megszabadítja őket. Ez az üzenet sokaknak nem
tetszett. Bántotta a büszkeségüket, zavarta a világmagyarázatukat, megszólította a rossz
lelkiismeretüket. Összezártak a prófétával szemben, ellene fordultak, bántották, gyalázták. A
próféta viszont megkeményítette magát. „Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő”, szikrázik,
ha megütsz, és nem enged át sem haragot, sem aljasságot. A próféta talpon maradt,
ellenségeivel szemben Istenbe kapaszkodott.

Jézus biztosan ismerte a másik próféta történetét is, akiről Ézsaiás könyvében két fejezettel
később olvasunk. Ezt a prófétát meggyilkolták, és a gyilkosság után jön rá a közössége, hogy
Isten szolgáját veszítették el. Már halott, amikor megbánják a bűneiket, és hisznek neki. Jézus
számolhatott azzal a sorssal, hogy az ellenfelei összezárnak vele szemben, a barátai és a
követői elhagyják, ő pedig az életveszélyben egyedül marad. Mégis hirdette Isten szabadító
akaratát, az igényes, hűséges élet lehetőségét. Isten pedig mellé állt a halálon túl is,
feltámasztotta a halottak közül. Odaáll mellénk is, megerősít bennünket, hogy hűségesen
kitarthassunk mellette. Hallgassunk, ha hallgatnunk kell, szóljunk, ha szólnunk kell, lehessünk
Istenünk engedelmes tanítványai. Ámen.

Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én
vagyok!” (Jn 8,48-59)

Jézusnak gyakran beszóltak az ellenfelei, nyilvános helyeken, sokak füle hallatára. Kétségbe
akarták vonni a hitelességét, meg akarták rágalmazni, meg akarták hazudtolni, zavarba
szerették volna hozni. Ilyenkor Jézus mindig válaszolt, és a válaszai erőteljesek, meggyőzőek
voltak. Nem tért ki a kihívások elől, nem maradt csendben. Az evangélisták néha hozzáteszik:
a vitát hallgató sokaság egyre inkább lelkesedett Jézusért. Jézus magatartása csak akkor
változott, amikor elhatározta, hogy önként értünk adja magát – onnantól kezdve nem válaszolt
sem Pilátusnak, sem Heródesnek, és a mennyei Atya bocsánatát kérte azok számára is, akik a
keresztje alatt is gúnyolták. Addig viszont nem maradt néma.

A mai igénk egy különösen heves vitáról szól. Ismerjük a vita előzményeit: Jézus
meggyógyított egy beteget szombaton, néhány kenyérrel és hallal jóllakatott több ezer embert,
majd megmentette egy házasságtörő asszony életét, akit a törvény őrei halálra akartak
kövezni, és ebbe, provokatív módon, Jézust is be akarták vonni. Jézus mondata: az dobja rá az
első követ, aki nem vétkezett, megmentette az asszony életét, de súlyos önérzeti sérelmet
okozott azoknak a magukat tiszteletre méltónak tartó férfiaknak, akiket Jézus szembesített
azzal, hogy nem jobbak, mint a halálra szánt bűnös.

Ilyen előzmények után vádolják meg Jézust azzal, hogy ördög van benne – és ezzel a váddal
száll szembe Jézus. Nagyon lényeges, hogy tisztázza: nem a saját dicsőségét védi, hanem az ő
mennyei Atyja dicsőségét, akinek a küldetését teljesíti. A végső kérdés nem az, hogy kinek mi
a véleménye Jézusról, hanem az, hogy hogyan viszonyul ahhoz, akit képvisel: a teremtő
Istenhez, az ő igazságához és az ő szeretetéhez. Aki elutasítja Jézust, Atyját utasítja el, ezen
pedig az élete múlik – Jézus pedig mindent megtesz azért, hogy világosan láthasson és jól
dönthessen. Ezért áll bele a vitákba, ezért válaszol a beszólásokra, ezért nem hagyja szó
nélkül a hazugságokat és a rágalmakat.

Ebben a vitában előkerül Ábrahám neve is (hiszen Ábrahám gyermekei Isten gyermekei), és
az, hogy Jézus ellenfelei, vagy Jézus ismeri-e jobban Ábrahámot. A vita csúcsán hangzik el
Jézus kijelentése: „mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok!”. Nem kevesebbet jelent ezzel ki
Jézus, mint azt, hogy én a mennyei Atyával egy vagyok. Követői számára ez jelenti a
legnagyobb biztonságot, ellenfelei számára pedig a legnagyobb botrányt.

Kettőt kérünk az ige hallatán. Állhassunk Jézus követői között; és, hozzá hasonlóan, mi is
meg tudjuk védeni azt, amit Isten ránk bízott. Okosan és bátran, mint ő. Ámen.

Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a
halakból is, amennyit kívántak (Jn 6,1-15)

Az ötezer ember megvendégeléséről szóló történetnek kétféle értelmezését ismerjük. Az első
értelmezés szerint, amikor Jézus osztani kezdte a gyermek két kenyerét és öt halát, az ott ülők
el tudták engedni az óvatosságukat, és elő merték venni azt az ennivalót, amit a visszaútra
hoztak magukkal. El tudták engedni a félelmüket, hogy nem lesz mit enniük, és meg tudták
osztani egymással az ételüket. Kiderült, hogy mindenkinek jut elég ennivaló, még maradt is
kenyér tizenkét tele kosárral.

E szerint az értelmezés szerint Jézus az emberi szíveket változtatta meg. Szorongó szíve
helyett nyitott szívet kapott mindenki, amivel oda tudott fordulni a másikhoz, és meg merte
osztani vele azt, amije volt. Gyáva volt, bátor lett. Nagy dolog, ha az ember szíve ilyenné
formálódik.

A másik értelmezés ennél radikálisabb. Nem azzal számol, hogy az embereknek volt tartalék
ennivalójuk, hanem azzal, hogy nem volt semmijük. Az öt kenyér és a két hal fizikailag
változott át rengeteg kenyérré és rengeteg hallá. Olyan ez, mint amikor Isten megteremtette a
világot: nem volt semmi, Isten szólt, hogy legyen, és létrejött a világ. Ez az értelmezés
magába foglalja azt a tapasztalatot, amikor szegények és tanácstalanok vagyunk, nem jut
táplálékhoz sem a testünk, sem a lelkünk, nincsen semmink, együttesen sem, és kapunk
valamit, amit el sem tudtunk képzelni. Jézus erre is képes, és mi kaphatunk tőle váratlan, előre
nem látható ajándékokat.

Ha visszanézek az életemre, látom azokat az alkalmakat, amikor ilyen ajándékot kaptam
Jézustól. Ezek az ajándékok, ezek a tapasztalatok formáltak azzá, aki ma vagyok. Azt
kívánom nektek, hogy ha majd ilyen idős fejjel ti is visszanéztek az életetekre, lássátok meg,
mi mindent kaptatok ti is az öt kenyérből és a két halból. Ámen.

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa (Mt 5,10)

Azért választottam mára Jézus nyolcadik boldogmondását, mert tegnap volt a kommunizmus
áldozatainak az emléknapja, és ma lesz az iskolai megemlékezés. A kommunizmus rengeteg
áldozata között voltak, akik a hitükért szenvedtek, a hitükhöz ragaszkodva álltak ellen a
kommunista hatalom kényszerintézkedéseinek. Közéjük tartozik az evangélikus Ordass Lajos
püspök is, aki egyháza képviseletében állt ellen és vállalta a szenvedést.

Ordass Lajos Wolf Lajosként született 1901-ben német anyanyelvű családban Bácskában, a
mai Szerbiában. 1920-tól teológiát tanul, egy-egy évet Németországban és Svédországban is
végez. Az 1944. március 19-ét, Magyarország náci megszállását követő napon változtatja a
nevét Ordassra, tiltakozásképpen a náci uralommal szemben. 1945 szeptemberében a
Budapestet is magába foglaló Bányai Egyházkerület püspökévé választják. Neki kellene
képviselnie egyházát 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel évében, az állammal kötendő
egyezmény aláírásakor, de látva a hatalom megbízhatatlanságát, vonakodik. Letartóztatják,
koncepciós perben („valuta-bűncselekmény”) októberben két év fegyházra ítélik, távollétében
más írja a lá az egyezményt. Már 1950 tavaszán üzenetet kap az evangélikus egyház vezetése,
hogy a kommunista hatalom kész őt súlyosabb váddal akár halálra is ítélni, ha egy egyházi
különbíróság nem hívja vissza a püspöki szolgálatából. A testület sok tartózkodás mellett
meghozta ezt a döntést, a helyét olyan püspök foglalta el, aki készségesen kiszolgálta a
pártállamot.

1956 nyarán felkereste az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, és arra kérte, hogy térjen vissza
az egyház vezetésébe. Perét törlik, rehabilitálják, újra püspökként szolgál. A forradalom
leverése után még sokáig, 1958 nyaráig hivatalban marad, a berendezkedő Kádár-kormány
latolgatja, hogy sikerülhet-e együttműködésre bírni, ami nagy megerősítés lett volna a
bákormány számára, főleg a külföldi egyházak felé. Ordass végül nem vállalta a diktált
feltételeket, újra megfosztották a hivatalától, és olyan valakit tettek püspökké, aki 1987-ben
bekövetkezett haláláig teljesítette a pártállam kéréseit.

Ordass Lajos még húsz évig, 1978-ig élt feleségével egy kis lakásban, szerény körülmények
között. Külföldre nem utazhatott, leveleit felbontották, telefonját lehallgatták, még a
kapujukat is figyelték, hogy elriasszák tőle a látogatókat. Naplót vezetett, emlékiratokat és
prédikációkat írt, fordított. Írásainak egy gyűjteménye az őrök éberségét kikerülve kijutott
külföldre, ahol kiadták, itthon ebből komoly botrány lett. Csendben halt meg.

Halála után újabb írásai kerültek nyilvánosságra, a hűség és a szilárdság szimbóluma lett
sokak számára. Egyik életrajza ezt a címet viseli: Nem tehetett mást. Érezzük Luther híres
mondatának a hatását e mögött a cím mögött: Itt állok, másként nem tehetek. Mégis
vitatkozom ezzel a címmel: tehetett volna mást, de úgy döntött, hogy nem tesz mást.

Senki nem születik hősnek, még kevésbé egy igaz ügyért szenvedőnek, vagy éppen mártírnak.
Mindenkit boldogságra teremt Isten, aki az életét tág keretek között kiteljesítheti. Van, aki
keskeny útra, magas falak elé, gyilkos kerekek közé kerül. Neki ezek között a körülmények
között lehet helytállnia. Ő megtapasztalhatja Jézus szavainak az erejét: boldog, akit az
igazságért üldöznek, mert a szenvedések ellenére is az övé a mennyek országa. Ámen.

Böjt első hete

Bízzunk Jézusban, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett
(Zsid 4, 14-16)

A böjti hetek során Jézusra figyelünk, aki megtaníthat minket arra, hogyan harcoljunk a
bűneinkkel szemben. Ha segítségre van szükségünk, hozzá fordulhatunk, nem fog minket
cserbenhagyni.

Három lépésben mutatom meg, milyen segítséget kaphatunk Jézustól. Ahhoz, hogy hozzá
kapcsolódhassunk, őszintének kell lennünk, hozzá is és saját magunkhoz is. Aki nem őszinte,
és közben azt képzeli magáról, hogy Istenben hisz, főleg magát csapja be.
Az első segítség, amit Jézustól kaphatunk, az a vágy, hogy megbánjuk a bűneinket. Nehéz
azzal szembesülni, hogy bennünk is lakik rossz, de ezt a szembesülést el kell tudnunk viselni,
hogy kimozdulhassunk az önámításból. Fontos, hogy a bűnbánattal ne akarjunk figyelmet
kelteni magunk iránt, a bűnbánat nem színház. Elég lehet, ha csak Isten jelenlétében mondjuk
ki a bűneinket, vagy ha segítségül hívunk csak egy valakit, akiben teljesen megbízhatunk.

Ha ki tudtam mondani, hogy rosszat tettem, és ez a rossz mást is érintett, akkor keressem meg
azt, akit megbántottam, és kérjek tőle bocsánatot. Ehhez sem kell közönség, a legjobb, ha
rajtunk kívül senki más nem tud róla. Ha bocsánatot kértem, legyek türelmes. Lehet, hogy a
másik embernek időre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon nekem bocsátani. Lehet, hogy
nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Aki megbocsát, főleg magának tesz jót, de ezt nem
lehet a másikból kikényszeríteni.

A bocsánatkérés után pedig kezdődik a harc: törekedjünk arra, hogy megváltozzunk, és ne
kövessük el újra meg újra ugyanazokat a bűnöket. Jézus, aki megismert minden kísértést, de
nem vétkezett, úgy harcol értünk, hogy harcba is hív minket. Ha őt követjük, nem kell
mindvégig olyan távol maradni tőle, ahogyan a követését elkezdtük. Közeledhetünk hozzá,
hagyhatjuk, hogy a példája hasson ránk, átformáljon bennünket. Amíg itt élünk, nem leszünk
soha olyanok, mint ő, de sok bűnünket elhagyhatjuk, és egyre inkább hasonlíthatunk rá.
Ámen.

Múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság (1Jn 2,8)

Vízkereszt ünnepének központi üzenete a világosság: A csillag fénye vezette a bölcseket
Jézushoz, aki a világ világossága lesz.

Az apostol azzal biztat, hogy múlik a sötétség. A tapasztalataink viszont gyakran arról
beszélnek, hogy a sötétséggel együtt kell élnünk, és a jövőben is számolnunk kell vele.

Felteszünk hát három kérdést:
- Meddig tart még a sötétség?
- Mit jelent, hogy már fénylik az igazi világosság?
- Mit tegyünk addig, amíg a világosság mindent be nem tölt?

Az evangéliumi elbeszélések nagyon valószerűek, és nem takarják el a sötétséget. Nem
mondják a rosszra, hogy jó, és nem élnek azzal a propagandafogással sem, hogy elismerik
ugyan, hogy a helyzet rossz, de mindjárt hozzá is teszik, hogy másutt még rosszabb.
Elmondják az evangéliumok, hogy Jézus a születésétől a haláláig három rosszindulatú
uralkodó árnyékában élte az életét, a három Heródes, apa, fia és unokája idején. Mégis Isten
világossága ragyogott rajta keresztül.

Gyerekkoromban döbbenetes felfedezés volt számomra, hogy a százötven éves török
uralomnál, ami nagyon hosszú és nagyon nyomasztó volt, a balkáni országok még hosszabb,
ötszáz éves oszmán uralmat szenvedtek el. Hogy lehetett ezt ilyen hosszú ideig kibírni???

De arra is felfigyeltem, hogy ebben a sötét időszakban is ragyogott a fény. Költők, például
Balassi Bálint, vagy bibliafordítók engedték át magukon Isten világosságát.

Sokat gondolkodtam Petőfi Sándor rövid életén is. Sötét időkben messzire világító fényforrás
lett, a szavai ma is megszólítanak, például ezek:

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jogok asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán,
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán.

Térjünk vissza a harmadik kérdésünkhöz: mit tegyünk addig, amíg a világosság mindent be
nem tölt? Ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk erre a kérdésre. Egyikünk gyorsabb,
másikunk lassabb, egyikünk türelmesebb, másikunk türelmetlenebb. Figyeljünk egymásra,
keressük a fényt, ami a másikon keresztül érkezik hozzánk, engedjük mi is, hogy a másik
megvilágosodjon Istennek abból a fénysugarából, ami rajtunk keresztül árad. Ámen.

Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt! (Lk 2,15)

Miután az angyalok elmondták a pásztoroknak, hogy mi történt Betlehemben, azok el is
határozták, hogy elmennek oda, hogy saját szemükkel győződhessenek meg arról, amit az
angyaloktól hallottak. Fontos döntést hoztak, amit el is kerülhettek volna. Dönthettek volna
úgy is, csak gondolkodnak, vagy egymás között beszélgetnek arról, hogy mit hallottak az
angyaloktól. Dönthettek volna úgy is, hogy elmesélik másoknak, anélkül, hogy oda
fárasztották volna magukat a jászolhoz és az újszülötthöz. Elkerülhették volna ezt a személyes
találkozást, mégis odamentek, hogy személyesen, fizikailag, a testi szemükkel és fülükkel
foghassák fel, hogy mi történt Betlehemben.

Nekünk sokkal több lehetőségünk van rá, mint a pásztoroknak, hogy elkerüljük a személyes
találkozásokat. Internet, közösségi média, mind a rendelkezésünkre állnak, hogy otthon
maradjunk, és így próbáljunk másokkal kapcsolatot tartani. Nem kell szavakat sem
küldenünk, csak képeket, hangulatjeleket. Bele lehet ebbe kényelmesedni, és bele is lehet
szűkülni, el lehet szokni a személyes találkozásoktól. Pedig néha éppen erre van szükségünk.
Belenézni a másik szemébe, hallani a hangját, vagy csak együtt hallgatni vele. A személyes
jelenlét mélyebben megérint, mint az online kapcsolat. Ismerhették a személyes jelenlét
fontosságát a pásztorok is, és talán azt is, hogy a fiatal családnak éppen rájuk lehet szüksége,
és nekik is szükségük lehet a fiatal családra.

A pásztorok és a szent család találkozásának lehet olyan dimenziója, amiről nem beszélnek az
evangéliumok, és nem mutatják meg a szokásos betlehemi jászol-ábrázolások sem. Kit
találtak a pásztorok Betlehemben? Egy fiatal nőt, aki néhány órával azelőtt megszülte az első
gyermekét. Ott lehetett az arcán, ott lehetett a szívében és az idegeiben a szüléssel együtt járó
minden félelem és fájdalom. A környezete nem igazán komfortos. A férfi, a jegyese,
tanácstalan, nem nagyon érti, mi történik. Mi ismerjük a történet folytatását, és a végét is,
tudjuk, hogy a legszebb, legfontosabb történet kezdetén vagyunk, de Mária és József akkor
még nem tudták. Félelmükben, fájdalmukban és tanácstalanságukban volt velük nagyon
szoros közösségben Isten. És Isten ott van, azóta is, emberekkel, velünk is, ahol a félelem, a
fájdalom vagy a tanácstalanság nehezedik az életünkre.

Milyen jó, hogy a pásztorok elmentek Betlehembe! Milyen jó, hogy néha mi is leülhetünk
egymás mellé! És milyen jó, hogy a betlehemi jászollal együtt is láthatjuk Istent!

Ámen.

Advent második hete

Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket. (Róm 15,7)

Pál apostol Római levelének az a fő témája, hogy hogyan alkothatnak egy közösséget a zsidó
származású és a nem zsidó származású Krisztus-követők. A két közösség között, különösen a
római gyülekezetben, sok vita volt a különböző vallási szokások miatt. A zsidó származású
keresztények megtartották az étkezési előírásokat és a zsidó ünnepeket, ezért a többiek őket
„gyengéknek”, azaz aggályosnak, óvatosnak nevezték. Akik nem vetették alá magukat
ezeknek az előírásoknak, „erőseknek” nevezték magukat, akik felülállnak az étkezési
szabályokon és az ünnepnapokon, szabadok voltak tőlük. A két közösség kölcsönösen
kritizálta egymást, és komolyan fenyegetett, hogy nem fognak egymással szóba állni, el
fognak egymástól szakadni. Ennek a viszálynak és szakadásnak akarta az elejét venni Pál
apostol.

Ez a régi vallási vita megszólít bennünket is, akik, a nem is vallási különbségek miatt, de más
területeken alkotott határozott véleményeink miatt szembe kerülhetünk egymással. Sokféle
területen megtörténhet ez: én az egyik focicsapatnak szurkolok, a társam a másiknak, én ezt a
zenei stílust vagy együttest szeretem, a társam másokat kedvel, én ezt a politikai pártot
támogatom, a társam amazt. Ezek a választások fontos identitásképző döntések lehetnek,
tükrözik az életutamat és a tapasztalataimat, ragaszkodom hozzájuk. A másik is ragaszkodik a
saját választásaihoz. Mit tegyünk, hogy a különbségek ne vezessenek szembenálláshoz?

Egy gyakorlatot ajánlok nektek. Először nézz a tükörbe, türelmesen és kitartóan, és keresd
meg magadban mindazt, amiért Krisztusnak is nehéz lehet elfogadni téged. Ha majd
legközelebb találkozol a másik ellenszenves vonásaival, nem fogod annyira lehetetlennek
tartani, hogy Krisztus elfogadja őt, ha elfogad téged is.

Utána próbálj meg mélyebben érdeklődni a másik iránt, akinek a szemlélete a tiédtől
különböző. Ismerd meg az életútját, a döntései hátterét. A te nézeteidnek nem kell változnia,
hű maradhatsz hozzájuk, de jobban megérted, hogy a másik miért más, és jó kapcsolatban
tudsz vele maradni, annak ellenére, hogy nem egyezik a véleményetek.

Ha ezt a gyakorlatot kitartóan végzed, egyszer olyan felnőtt lehet belőled, aki mellé majd jó
lesz leülni, és aki egyszerre sugározza magából a szilárdságot és a nyitottságot. Ilyen
embereken múlik, hogy ha majd felnőttök, normális lesz-e a világ.

Adjon ehhez Isten bizalmat, kedvet és erőt!

Ámen.

Advent első hete

Velünk az Isten – ti pedig tegyetek valamit magatokért (Róm 13,11-14)

Advent első üzenete a Jézus születése előtti nyolcadik századból származik. Ebben az
évszázadban Izrael nagyon sokat szenvedett az agresszív asszír birodalomtól. Az asszírok az
északi országrészt teljesen elpusztították, az ott élő tíz törzsnek csak a neve maradt fenn. Kis
híján elfoglalták Jeruzsálemet is. A nép rettegésben élt. Ezekben az években kapta és adta át
Ézsaiás próféta az Úr üzenetét: egy fiatal nő gyermeket vár, fiút fog szülni, akit Immanuelnek
fognak nevezni: Velünk az Isten.

Isten tett értünk valamit. Pál apostol pedig arról beszél a Római levélben, hogy mi is tehettünk
valamit – magunkért. Hagyjuk el a rossz cselekedeteinket, éljünk a világosságban, tisztán és
egyenesen.

Azok a bűnök, amiket az apostol az igében felsorol, durva felnőtt bűnök. A gyerekek ezeket
általában még nem ismerik. De a gyerekeknek is lehetnek rossz élményeik saját magukkal
kapcsolatban. Lehetnek rossz szokásaik, amelyeket szívesen elhagynának, de makacsul
kísérik az életüket. Lehetnek dolgaik, amelyeket szégyellenek, és szeretnének tőlük
szabadulni. Advent ideje a változás, a változás ideje is: Isten tett értünk valamit, mi is
tehetünk valamit magunkért.

Az apostol gyönyörűen fogalmaz: öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust. Éljünk vele és
benne, akit Isten ajándékozott nekünk.

Amen.

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok… (Préd 12,1)

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján a végső dolgokra figyelünk, az ítéletre, a
reménységre és az örök életre. Ítélet vasárnapján kapjuk a Prédikátortól a figyelmeztetést:
gondolj Teremtődre addig, amíg gondolhatsz rá, amíg egészséges vagy, amíg a birtokában
vagy a képességeidnek, amíg változtathatsz az életeden. Ha elég sokáig élsz, eljöhet az idő,
amikor már nem fogsz tudni jól dönteni. Az igénk képei szívbe markolóak: amikor reszketni
fognak a ház őrei, megállnak a megfogyatkozott őrlő lányok és bezárulnak az utcára nyíló
ajtók, akkor már késő lesz felkészülni az ítéletre.

Sajnos nem igaz, hogy minden idős ember bölccsé lesz és megérlelődik. Az egyik
legnyomasztóbb élményem egy beszélgetés egy idős emberrel, akit gyerekkorom óta
ismertem. Megkérdeztem valamiről, amire egyszerű választ adhatott volna, de válasz helyett a
szemembe hazudott. Ültünk egymással szemben, egy percig hallgattunk, újra megkérdeztem,
a szemembe nézett, rám mosolygott, és újra hazudott. Nem volt feledékeny, vagy szenilis,
tudta, hogy nem mond igazat, és azt is tudta, hogy én is tudom, hogy nem mond igazat. Mégis
hazudott. Nem készült fel időben arra, hogy igazat mondjon, és már nem is tudta kimondani
az igazat. Nektek nem szabad ilyennek lennetek: már most készülnötök kell arra, hogy
egyszer meg fogtok állni Isten előtt, aki mindent nyilvánvalóvá tesz. Erre a találkozásra már
fiatalon el kell kezdeni készülni.

Ehhez a találkozáshoz, amikor Isten ítéletet fog mondani rólunk, imádságban is készülhetünk.
Kérjük Istent, hogy adjon nekünk egyre mélyülő önismeretet. Kérjük arra is, hogy adjon
nekünk józanságot, hogy mindig tárgyilagosan mérhessük fel, hogy mi vesz bennünket körül.
És kérjük végül arra is, hogy adja meg azt a bátorságot, amivel előre nézhetünk az ítélet napja
felé. Ámen.

Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt… (Mt 18,15-
18)

A nem sokkal Jézus halála és feltámadása után élő keresztény közösségben ugyanazokkal a
kihívásokkal kellett szembenézni, mint nekünk ma. Voltak a közösségnek tagjai, akik rossz
dolgokat tettek, ártottak a másiknak, és bomlasztották a közösséget. Ilyenkor régen is, és ma
is az a kísértés kerülgette a többieket, hogy ne egyenesen vele beszéljenek a bűnéről, hanem
nélküle, egymás között tárgyalják meg azt. Jézus azt mondja: vállald annak a nehézségét és
kockázatát, hogy nem a többiektől kapott védelmet élvezve, hanem egyedül, szemtől-szembe
beszélsz a te vétkes testvéreddel.

A négyszemközti beszélgetés nagy kihívás lehet. Van egy régi barátom, akinek nagyon nagy
arca van, többször elkövette már ugyanazt a rosszat, és nem akarja elismerni, hogy rosszat
tesz. Egy másik, szintén régi barátom rászánta magát, hogy felhívja telefonon, és
négyszemközt beszél vele. Néhány nappal a telefonbeszélgetés után találkoztam ezzel a
második barátommal. Elmondta, hogy élete legrosszabb óráját élte meg a beszélgetés során. A
nagyarcú barátom kikérte magának, hogy a bűnét egyáltalán szóba hozta, mindennek
elmondta, támadta, fárasztotta, rágalmazta. Mintha egy maratoni futást fejezett volna be,
olyan kimerült volt, a lábai szinte remegtek, szinte verítékezett a kimerültségtől. Sokat vállal,
aki ilyen négyszemközti beszélgetést vállal.

Jézus mégis erre az útra hív minket. A vétket néven kell neveznünk, először négyszemközt, ha
nem hallgatnak ránk, egy kis közösségben, ha akkor sem születik meg a beismerés, akkor egy
nagyobb közösségben. Lehet, hogy a harmadik megszólítás is hiábavaló lesz. Ekkor, mondja
Jézus, tekintsd olyannak a vétkes testvért, mint a pogányt, vagy a vámszedőt. Ami azt jelenti:
legyen világos, hogy nem értünk egyet, nem teljes a közösségünk.

Az evangélium, ugyanakkor, számos alkalommal úgy mutatja be Jézust, mint aki megszólítja
a pogányt és a vámszedőt. Legyünk olyanok, mint Jézus, ne szakítsuk meg a kapcsolatot
örökre. Ámen.

„…hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,5-6)

Kicsoda Isten? Ez volt a fő kérdés a reformáció évszázadában, és ez a fő kérdés ma is. Pál
apostol erre a kérdésre úgy válaszol, hogy Isten ismerete Krisztus arcán ragyog fel, azaz Isten
Krisztus vonásait viseli, Krisztus-arcot visel.

Luther idejében a legtöbb ember azt gondolta, hogy Isten az, aki elítéli a bűnösöket. Ha Isten
igazságos, akkor én el fogok kárhozni – gondolta sokáig maga Luther is. Majd az Ige mellett
megvilágosodott, és felismerte, hogy Isten igazsága azt jelenti, hogy őt, aki bűnös, igaznak
tekinti Krisztusért. Igy vette fel Isten, Luther számára, Krisztus vonásait, Krisztus arcát.

Ismerek egy mesét, aminek a hőse egy csúnya fiú. Ahányszor csak a tükörbe néz, látja, hogy
milyen csúnya. Szép szeretne lenni, de nem tudja, hogyan, így tanácsot kér a barátaitól. Az
egyik azt mondja neki, legyen jó, akkor majd szép is lesz – ez nem működött. A másik azt
mondta neki, hogy egy gonosz hétfejű szörny elvarázsolta, azért ilyen csúnya. Ölje meg a
szörnyet, akkor majd szép lesz. El is indul, hogy megtalálja és megölje.

A meséből most kilépve, a reformáció évszázada után sokan nem hittek Isten ítéletében és
büntetésében, de valami mással betöltötték ennek a helyét. Például a történelmet állították
Isten helyére, mondván, hogy mindannyian a történelem ítélőszéke előtt állunk, és van, akinek
igazat fognak adni, mást pedig el fognak marasztalni. Mások azt mondják, hogy a munkánk
alapján lehet bennünket megítélni, ismét mások szerint akkor vagyunk valakik, ha pénzünk
van, vagy népszerűek vagyunk. Csupa mérték, aminek meg kell felelnünk, és csupa ítélet, ha
nem felelünk meg a mértéknek.

A Krisztus arcú Isten nem így néz ránk, hanem úgy, ahogyan Jézus nézett az emberekre.

Jézus azokban az emberekben is felfedezte Isten gyermekét, akiket a többiek semmibe vettek.
Meggyógyított betegeket, akiknek a gyógyulásáról mások lemondtak. Igaz útra hívott
bűnösöket, akinek a megtérésében senki nem reménykedett. Magához hívta még a
kisgyermekeket is, akiket az ő korában nem vettek emberszámba, csak akkor, amikor már
meg tudtak dolgozni a kenyerükért. Ezek a Krisztus-arc vonásai.

A mesémnek a hőse megtalálta a Hétfejűt, és haragjában levágta hat fejét. Már a hetedik
fejének veselkedett neki, amikor felnézett és megpillantotta magát a hetedik fej szempárjának
a tükrében. Ott, életében először, felfedezte, hogy nem is csúnya, hanem szép.

A Krisztus arcú Istenre tekintve tudjuk meg mi is, hogy kik vagyunk igazán. Talán szegények,
talán szelídek és balekok, talán sok nehéz kihívással és a magunk gyengeségeivel is
küszködők, de Isten boldog, szabad gyermekei. Ámen.

Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? (Zsolt 27,1)

Erre zsoltárversre három történetet fűzök fel: egy állatét, egy emberét és egy közösségét.
Az állattal múlt héten ismerkedtem meg: ő egy poloska. Nyitva volt a hálószobánk ablaka, a
poloska bejött, és beleakadt az ablak feletti pókhálóba. A pók azonnal megkezdte körülötte
mesteri munkáját, gyártotta és szőtte a szálakat. Egy darabig szenvtelenül figyeltem az
eseményt, a természet rendje szerint, gondoltam, a pók fel fogja falni a poloskát, de ahogy a
poloska vergődni kezdett a hálóba, egyre inkább átálltam az ő oldalára, és végül már
határozottan neki drukkoltam. A pók egy ponton elszámította magát, túl messze ment a
poloskától, aki kiszabadult a hálóból, egy ideig lengedezett egy fonálon, majd két méter
magasból, nagy koppanással, megérkezett a padlóra. Egy percig nem mozdult, utána a hasára
fordult, és a lábát húzva, mint egy súlyos, de mégis túlélő sebesült, boldogan levonult a
színről.

Az embert, akinek a történetét felelevenítem, mindannyian ismeritek, itt áll a szobra a
díszterem mellett: ő Harsányi János, Nobel-díjas egykori diákunk. Zsidó diákja volt a
gimnáziumnak, az érettségije évében, 1938-ban hirdették ki az első zsidóellenes törvényt, őt is
behívták munkaszolgálatba. A munkaszolgálat több tízezer zsidónak minősített férfi számára
a halált jelentette. Harsányi János századát 1944 novemberében a Nyugati pályaudvarra
vezényelték, ott kellett volna vonatra szállni és a visszavonuló német és nyilas csapatok
mellett szolgálatot teljesíteni. Ebből a halálmenetből kilépett, mintha egyszerű járókelő lenne,
elhagyta a pályaudvart, végig sétált a körúton a Mária utcáig, ahol a jezsuita rendházban
menedéket kapott. A felszabadulás után katolikus hitre tért, majd, miután a kommunista
hatalom kifosztotta, a menyasszonyával együtt Ausztráliába menekült, egy idő után
egyetemre járhatott, végül közgazdasági Nobel-díjat kapott.

A közösség a szülőfalum, Sárszentlőrinc evangélikus gyülekezete az 1700-as évek közepén.
Abban az időben nem volt szabad nyilvános istentiszteletet tartani, és különösen nem volt
szabad kőből templomot építeni. A tiltások révén sok lelkészt sikerült száműzetésbe
kényszeríteni, sok sárból tapasztott falú templomot elvenni vagy lerombolni, és sok
gyülekezetet is megsemmisíteni. A sárszentlőrinci közösség mégis nagyot álmodott,
elhatározták, hogy nagy kőtemplomot építenek, ami otthont fog adni egy nagy közösségnek.
Az akkori feudális rend logikáját követve, megkeresték azt az egy valakit, aki a törvények
felett állt, és meg is találták Mária Terézia személyében. Eljutottak hozzá, megkapták az
engedélyt, és hat évvel a Türelmi Rendelet előtt, meg is építették a templomot. Ott láttam a
27. zsoltár 1 versét, egy kicsit régiesebb stílusban, a szószék mögötti falra felírva először,
onnantól kezdve a hit és a bátorság forrása számomra ez az ige.

Legyen a hit és a bátorság forrása számotokra is! Ámen!

A bolond gazdag elrettentő példája (Lk 12,16-21)

Néhány napja egy konferencián jártam, amit a Máltai Lovagrend szervezett, és arról szólt,
hogy a keresztények milyen elvek szerint vegyenek részt a gazdasági életben. Nagyon
elgondolkodtatott az egyik országosan ismert cég vezetőjének a véleménye, aki azt mondta,
hogy ha továbbra is ragaszkodunk a fenntartható fejlődés céljához, akkor katasztrófába fog
jutni az emberiség. Szerinte ez a cél nem reális, nem ragaszkodhatunk ahhoz, hogy
változatlanul ezen az anyagi színvonalon éljük az életünket, túl drágán élünk, túl sokat
fogyasztunk, nem juttatunk belőle eleget a szegényebbeknek. Ez már eddig is
feszültségekhez, háborúkhoz vezetett, ezután pedig még nagyobb lesz annak az ára, ha a
tehetősek minden áron ragaszkodnak ahhoz, amijük van.

Jézus a bolond gazdag alakjában olyasvalakit állít a hallgatói elé, aki ma ragaszkodna ahhoz,
hogy minden áron gyarapodni, fejlődni kell. Ez az ember Jézus idejében a falujának talán az
egyetlen gazdag embere, akinek eleve tele vannak a csűrei, és amikor olyan bőven terem a
földje, hogy már nem tudja hová tenni a gabonát, nem jut eszébe, hogy szétossza azok között,
akiknek nincs mit enniük, hanem újabb csűrt épít, hogy eltehesse az egész termését. Talán
arra is gondol, hogy amikor a szomszédja már majd meghal az éhségtől, akkor a gabonája
fejében megkapja tőle a földjét és a házát is. Csak magára gondol, és ezzel veszélybe sodorja
az egész közösségét. Jézus komolyan megfenyegeti ezt az embert: éjszaka meghalhat, és
semmi nem lesz az önző terveiből. Minket pedig figyelmeztet: ne csak magunknak éljünk,
hanem legyünk „Isten szerint gazdagok”, akik képesek az önmérsékletre, hogy mellettük
mások is levegőhöz, élethez jussanak.

Ma azért imádkozunk, hogy Isten változtassa meg a világ bolond gazdagjainak a
gondolkodását, adjon bátorságot a szegényeknek, hogy ők is elmondhassák a véleményüket
arról, hogy hogyan kellene okosabban élnünk, végül pedig áldjon meg bennünket, hogy a sok
különbség és feszültség ellenére lehessünk egymásnak jó testvérei! Ámen.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! (Mt 6,11)

Ma a legtöbben már reggeliztünk, aki mégsem, fog majd ebédelni, és talán senki nincs
közöttünk, aki úgy néz előre a mai napra, hogy semmit nem fog enni. Magától értetődőnek
gondolhatjuk a mindennapi kenyeret, amit a mennyei Atyától elkérünk, pedig nem az.

Hallunk híreket távoli országokból, Afrikából vagy Ázsiából, ahol naponta ezrek halnak éhen,
köztük gyerekek. Azt gondolhatjuk, messze van, nem tudunk rajtuk segíteni. Sajnos tényleg
nagyon nehéz a segítség, nem elég az élelmiszert odavinni, hanem el kell érni, hogy a helyi
politikusok ne lopják el, ne vegyenek maguknak kábítószert vagy fegyvert rajta, hanem
eljusson az éhező emberekhez.

Európában is voltak időszakok, amikor sok-sok ezer ember éhezett halálra, nem is csak régen,
hanem a legújabb korban is. Az első világháború végén 500 ezer ember éhen halt
Németországban, mert a brit flotta akadályozta az élelmiszerbehozatalt. Sztálin a harmincas
években egy millió embert halálra éheztetett Ukrajnába. Hitler, aki termőföldeket akart
zsákmányolni Kelet-Európában, hadifoglyok százezreit éheztette halálra a Szovjetunió
megszállt területein, és egymillió ember halt éhen Leningrád blokádja idején is. Budapesten a
Wesselényi utcai gettóban több ezer ember éhen halt, mielőtt a szovjet csapatok 1945
januárjában felszabadították.

Ma is élnek Magyarországon iskolás gyermekek, akiknek olyan szegény a családjuk, hogy
otthon nem kapnak enni. Ezek a gyerekek az iskolába juthatnak ennivalóhoz. A hosszabb
szünetek, aminek mi örülünk, az ő családjaiknak gondot jelentenek, mert olyankor otthon
kellene a gyerekeknek enni adni.

A Miatyánk negyedik kérésében a kenyér, már Luther szerint is, minden olyan testi és lelki
javat jelent, amire szükségünk van. Jó, ha ezeket a szükségeket számon tartjuk és
rendszeresen el is kérjük őket.

Mitől függ az, hogy tudunk-e kérni? Nagyon különbözően kezdődhet az életünk. Mindnyájan
sírunk csecsemő korunkban, van. akik ilyenkor felvesznek a szülei, van, akit nem. Akit
felvesznek, megtanulja, hogy lehet kérni, hiszen anya vagy apa figyel rám és teljesíti a
kérésemet. Akit nem vesznek fel, azt tanulja, hogy hiába kér, senki sem figyel rá. Neki sokkal
nehezebb kérni.

A jó hírem az, hogy aki csecsemő korában nem vettek fel a szülei, ő is megtanulhat kérni.
Mindkét irányból el lehet kezdeni a tanulást. Aki Istentől kérni tud, a másik ember felé is meg
tud nyílni a kívánságaival. Aki a társától kérni tud, az egyre jobban bízhat Istenben is.

Hadd járjuk a tanulás, a bizalom és a hit útját! Amen.

Öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul… (Kol 3,1-10)

Ezen a héten a teremtett világot ünnepeljük, és elgondolkodunk a világ és a Teremtője
kapcsolatán, valamint a teremtett világ és az emberi közösség kapcsolatán is.

Igénk nagyon éles különbségtételekkel szól hozzá ehhez az ünnephez. A legfontosabb
különbség aközött van, hogy a feltámadott Krisztussal együtt élhetjük az életünket, és aközött,
hogy még mindig Krisztus nélkül élhetnénk. Az apostol azt mondja, hogy aki Krisztussal él, a
régi élete számára meghalt, és az élete „el van rejtve Krisztussal együtt Istenben” (3,3). Ő
tudja magáról, kicsoda, de kifelé ez még nem biztos, hogy nyilvánvaló, ezért elrejtett élet. A
régi életet még mindig mérgező, rossz cselekedetek jellemzik, de az új életben törekedhetünk
arra, hogy egyre inkább hasonlítsunk Istenre, aki a saját képére teremtett bennünket.

Az ember választása a régi és az új között kihat a teremtett világgal való kapcsolatára is.
Teremtésvédelemről, környezetvédelemről szoktunk beszélni, de valójában nem a
természetnek van szüksége védelemre, hanem nekünk, embereknek. A természet, köszöni, jól
van, magunkat veszélyeztetjük az önző cselekedeteinkkel. Mi nem biztos, hogy
megmaradunk, de a természet, ha mi már nem leszünk, túl fog élni bennünket, és megújul. A
csernobili atomreaktor helyén is, ahol emberek már nincsenek, kinőtt az erdő.

Kérjük Istent, hogy győzzön meg bennünket arról, hogy élhetjük a feltámadott Krisztussal
együtt az életünket, segítsen ehhez hozzáigazítani a cselekedeteinket is, és ajándékozzon meg
azzal a reménnyel, hogy bukások és visszaesések ellenére is megújulhatunk!

Nem engedelmeskedhettek egyszerre Istennek és a pénznek – bízzatok Istenben, ne
aggódjatok! (Mt 6,23-34)

Jézus korában sokan hirtelen elszegényedtek, és majd megölte őket az aggodalom, hogy
miből fognak megélni. Jézus arra biztatta őket, hogy bízzanak Istenben, aki gondoskodni fog
róluk.

Ha nem vagyunk olyan szegények, mint Jézus eredeti hallgatói, akkor is hatalmába keríthet
bennünket az anyagiakért való aggodalom. Ezzel szemben sokat segíthet, ha világosan látjuk
azt, hogy mire van valóban szükségünk, mi az elég, és mi a felesleges, amit nem kell
megszereznünk.

Képzeld el azt a helyzetet, hogy valaki arra kér, hogy írd fel egy papírlapra mindazt, amire
szükséged van. Lehet, hogy teleírod a lapot. Ha elkészültél, arra kér, hogy húzd ki a felírt
dolgoknak a felét, csak azt hagyd meg, amire tényleg szükséged van. És ha megfelezted, újra
megkér, hogy húzd ki a maradék felét is. Ami ezután meg fog maradni, arra van igazán
szükséged.

Segíthet az is, ha végig gondolod, hogy ki vagy, miben vagy tehetséges, mit tudsz igazán adni
a világnak. Ami ezekhez a célokhoz tartozik, arra van igazán szükséged. Ha gyümölcsöt
termelsz, szükséged van egy darab földre – de ha nem érdekel a mezőgazdaság, és úgy vagy
földbirtokos, akkor az a föld számodra túl van azon, ami elég. Ha kutató vagy, legyen otthon
sok könyved, de ha csak azért tartasz otthon könyveket, hogy mások lássák, hogy milyen
művelt vagy, akkor a könyvekre sincsi igazán szükséged. Ha sportolsz, legyenek minőségi
sportszereid, de ha csak azért vásárolsz ilyeneket, mert másoknak is vannak, akkor
feleslegesen aggódtál azért, hogy legyen rájuk pénzed.

Jézus arra biztat, hogy bízzál Istenben. Segít ebben az is, ha ismersz olyan embereket, akik
nehéz helyzetekben Istenben bíztak, és kevéssel is boldognak érezték magukat. Ők a hit
példaképei lehetnek a számodra.

Jézus meggyógyított tíz leprást, egyikük pedig visszatért hozzá, és megköszönte a
gyógyulását: a hála révén a személyes kapcsolata is elmélyülhetett Jézussal (Lk 17,11-19).

A lepra Jézus idejében gyógyíthatatlan betegségnek számított: a betegek mégis Jézushoz
fordultak, és meg is gyógyultak a betegségükből.

Tíz beteg közül egy visszatért hozzá, és megköszönte a gyógyulását. Ő tudta, hogy az
egészségénél többet is kaphat Jézustól: kapcsolatba kerülhet vele.

Ha kapunk valakitől valamit, és megköszönjük neki, erősödik közöttünk a személyes
kapcsolat. Lehet, hogy ez még többet jelent annál is, amit tőle kaptunk.

Ma egy megrázó esemény évfordulója van: 22 évvel ezelőtt támadták meg New Yorkban az
ikertornyokat. Közel négyezer ember halt bele a támadásba, sokan közülük mentősök,
rendőrök, tűzoltók, a National Guard tagjai. Eleinte a fájdalom, a gyász, a harag és a
bosszúvágy kísérte ezt a szörnyű eseményt. Ezeken az érzéseken viszont később győzött a
hála: azok iránt, akik segítettek, és azok iránt, akik bátorították a bajba jutottakat.

Istenünk, tégy minket hálás emberekké, akik megerősödhetnek a személyes kapcsolatban
veled és a többi emberrel!

Jézus megkérdezte tanítványait: Hát ti kinek mondotok engem? (Mt 16,15)

Amikor Jézus tanítványai között volt, megkérdezte őket: kinek mondanak engem az emberek?
Különféle válaszokat adtak: Illésnek, Jeremiásnak, Keresztelő Jánosnak – csupa olyan
emberhez hasonlították az emberek Jézust, akik lelki erejükről és bátorságukról voltak
híresek.

Ti kinek mondotok engem? – kérdezett Jézus tovább. Péter válaszolt neki: te vagy a Krisztus,
az élő Isten fia!

De kicsoda Krisztus? Az evangéliumok többféle választ adnak erre a kérdésre, ma reggel
hármat emelünk ki közülük: ő a tanító, a gyógyító és a megmentő.

A tanító egyszer beszélgetésbe került egy törvénytudóval, aki provokálni akarta Jézust, és
megkérdeztet tőle: ki az én felebarátom, akit szeretnem kell? Erre a kérdésre válaszol mondta
el neki az irgalmas samaritánus példázatát: az a bajba jutott ember felebarátja, aki segít rajta.
Majd hozzá fordult: menj el, és te is így cselekedj!

A gyógyító elé egyszer egy béna embert hozott el a négy barátja. Jézus először így szólt
hozzá: meg vannak bocsátva a bűneid! Majd ezt mondta neki: kelj fel, és járj! Mind a lelkét,
mind a testét meggyógyította.

A megmentő elé házasságtörő asszonyt állatottak, majd megkérdezték, hajtsák-e rajta végre a
halálos ítéletet? Jézus így válaszolt nekik: az vesse rá az első követ, aki nem bűnös. Ezzel
megmentette az asszonyt a haláltól, a feldühödött embereket pedig attól, hogy belemerüljenek
a saját haragjukba.

Adja Isten, hogy mi is egyre konkrétabb, személyesebb választ adhassunk Jézusnak erre a
kérdésére: ti kinek mondotok engem?

Ti vagytok a föld sója! Ti vagytok a világ világossága! (Mt 5.13-16)

A tanévnyitó istentiszteleten a Szentlélek áldását és vezetését kérjük az előttünk álló évre.
Különösen aktuális ez most, amikor visszatekintünk a pesti evangélikus iskola első 200 évére,
és keressük a múltban azokat az áldásokat, amelyek ma is, holnap is táplálhatnak bennünket.
A pesti evangélikus iskola nagyon kicsi intézményként indult el még az 1700-as évek végén,
egy tanárral és néhány diákkal. 1823-ban jutott el odáig, hogy három osztályt indíthatott, ettől
fogva tekintjük nagygimnáziumnak. Ebben a kicsinységében viszont már nagyon színes
közösség volt. A pesti evangélikusok eleinte főleg németek, később szlovákok, végül
magyarok voltak. A háromnyelvű közösségben különösen fontos volt a kölcsönös egymásra
figyelés, ebben alakult ki az a nyitott és inspiráló légkör, ami az iskolát jellemezte. Ehhez a
közösséghez csatlakozott később sok zsidó család is, akik a gyermeküket a pesti evangélikus
gimnáziumba iratták be.

Ebben a légkörben követte az iskola az akkor híres pedagógus, Pestalozzi elveit, aki nagy
hangsúlyt tett az erkölcsi autonómiára. Ezzel összhangban a hitoktatás célja az volt, hogy a
diákok szívében az „igaz vallásoság” verjen gyökeret, amit úgy értettek, hogy egyfelől a
léhaságtól, másfelől „a másképp gondolkodók fanatizmusától” távolságot tartva, a fiatalok „az
Igazért, Szépért és Jóért lelkesedjenek”.

Az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc leverése, később a Bach-korszak elnyomása
megpróbálták az iskolát, de nem tudták megtörni. Az iskola igazgatója, Teichengraber
(Tavasi) Lajos a szabadságharc honvédje lett. Századosként érte a világosi fegyverletétel, ahol
lefokozták, évekre Itáliába vitték katonai szolgálatra, majd szülővárosába, Iglóra száműzték.
Az iskola a korlátozások ellenére is fejlődött, 1864-re elkészült a mai Deák téri épület, majd
1904-re a Fasor. A korlátok közötti kitartó és figyelmes erőfeszítés meghozta a gyümölcsét,
az iskola a város egyik legvonzóbb gimnáziumává nőtte ki magát.

Próbák később is adódtak. Az embermentő Sztehlo Gábor, aki maga is fasori diák volt, 1944
novemberében, a nyilasterror közepén azzal a kérdéssel kereste meg volt tanárát, az akkori
igazgatót, hogy helyet tudna-e adni az épületben várandós és kisgyermekes zsidó anyáknak.
Az igazgató a nyilvánvaló életveszély ellenére azonnal igent mondott. A tervezett menedéket
csak azért nem hozták létre, mert a közelítő szovjet csapatok miatt nem érezték volna az
anyákat és a gyermekeket biztonságban. A segítő szándék és a kockázatvállalás ma is példa
lehet.

Hosszan sorolhatnánk még 200 év áldásait. Arra kérjük Isten Szentlelkét, hogy tegyen minket
is sóvá és világossággá, áldja meg számunkra, és rajtunk keresztül mások számára is az
előttünk álló új tanévet!

A korábbi részek megtekinthetők az

Üzenet a Fasorból Youtube csatornán