Advent első hete

Velünk az Isten – ti pedig tegyetek valamit magatokért (Róm 13,11-14)

Advent első üzenete a Jézus születése előtti nyolcadik századból származik. Ebben az
évszázadban Izrael nagyon sokat szenvedett az agresszív asszír birodalomtól. Az asszírok az
északi országrészt teljesen elpusztították, az ott élő tíz törzsnek csak a neve maradt fenn. Kis
híján elfoglalták Jeruzsálemet is. A nép rettegésben élt. Ezekben az években kapta és adta át
Ézsaiás próféta az Úr üzenetét: egy fiatal nő gyermeket vár, fiút fog szülni, akit Immanuelnek
fognak nevezni: Velünk az Isten.

Isten tett értünk valamit. Pál apostol pedig arról beszél a Római levélben, hogy mi is tehettünk
valamit – magunkért. Hagyjuk el a rossz cselekedeteinket, éljünk a világosságban, tisztán és
egyenesen.

Azok a bűnök, amiket az apostol az igében felsorol, durva felnőtt bűnök. A gyerekek ezeket
általában még nem ismerik. De a gyerekeknek is lehetnek rossz élményeik saját magukkal
kapcsolatban. Lehetnek rossz szokásaik, amelyeket szívesen elhagynának, de makacsul
kísérik az életüket. Lehetnek dolgaik, amelyeket szégyellenek, és szeretnének tőlük
szabadulni. Advent ideje a változás, a változás ideje is: Isten tett értünk valamit, mi is
tehetünk valamit magunkért.

Az apostol gyönyörűen fogalmaz: öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust. Éljünk vele és
benne, akit Isten ajándékozott nekünk.

Amen.

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok… (Préd 12,1)

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján a végső dolgokra figyelünk, az ítéletre, a
reménységre és az örök életre. Ítélet vasárnapján kapjuk a Prédikátortól a figyelmeztetést:
gondolj Teremtődre addig, amíg gondolhatsz rá, amíg egészséges vagy, amíg a birtokában
vagy a képességeidnek, amíg változtathatsz az életeden. Ha elég sokáig élsz, eljöhet az idő,
amikor már nem fogsz tudni jól dönteni. Az igénk képei szívbe markolóak: amikor reszketni
fognak a ház őrei, megállnak a megfogyatkozott őrlő lányok és bezárulnak az utcára nyíló
ajtók, akkor már késő lesz felkészülni az ítéletre.

Sajnos nem igaz, hogy minden idős ember bölccsé lesz és megérlelődik. Az egyik
legnyomasztóbb élményem egy beszélgetés egy idős emberrel, akit gyerekkorom óta
ismertem. Megkérdeztem valamiről, amire egyszerű választ adhatott volna, de válasz helyett a
szemembe hazudott. Ültünk egymással szemben, egy percig hallgattunk, újra megkérdeztem,
a szemembe nézett, rám mosolygott, és újra hazudott. Nem volt feledékeny, vagy szenilis,
tudta, hogy nem mond igazat, és azt is tudta, hogy én is tudom, hogy nem mond igazat. Mégis
hazudott. Nem készült fel időben arra, hogy igazat mondjon, és már nem is tudta kimondani
az igazat. Nektek nem szabad ilyennek lennetek: már most készülnötök kell arra, hogy
egyszer meg fogtok állni Isten előtt, aki mindent nyilvánvalóvá tesz. Erre a találkozásra már
fiatalon el kell kezdeni készülni.

Ehhez a találkozáshoz, amikor Isten ítéletet fog mondani rólunk, imádságban is készülhetünk.
Kérjük Istent, hogy adjon nekünk egyre mélyülő önismeretet. Kérjük arra is, hogy adjon
nekünk józanságot, hogy mindig tárgyilagosan mérhessük fel, hogy mi vesz bennünket körül.
És kérjük végül arra is, hogy adja meg azt a bátorságot, amivel előre nézhetünk az ítélet napja
felé. Ámen.

Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt… (Mt 18,15-
18)

A nem sokkal Jézus halála és feltámadása után élő keresztény közösségben ugyanazokkal a
kihívásokkal kellett szembenézni, mint nekünk ma. Voltak a közösségnek tagjai, akik rossz
dolgokat tettek, ártottak a másiknak, és bomlasztották a közösséget. Ilyenkor régen is, és ma
is az a kísértés kerülgette a többieket, hogy ne egyenesen vele beszéljenek a bűnéről, hanem
nélküle, egymás között tárgyalják meg azt. Jézus azt mondja: vállald annak a nehézségét és
kockázatát, hogy nem a többiektől kapott védelmet élvezve, hanem egyedül, szemtől-szembe
beszélsz a te vétkes testvéreddel.

A négyszemközti beszélgetés nagy kihívás lehet. Van egy régi barátom, akinek nagyon nagy
arca van, többször elkövette már ugyanazt a rosszat, és nem akarja elismerni, hogy rosszat
tesz. Egy másik, szintén régi barátom rászánta magát, hogy felhívja telefonon, és
négyszemközt beszél vele. Néhány nappal a telefonbeszélgetés után találkoztam ezzel a
második barátommal. Elmondta, hogy élete legrosszabb óráját élte meg a beszélgetés során. A
nagyarcú barátom kikérte magának, hogy a bűnét egyáltalán szóba hozta, mindennek
elmondta, támadta, fárasztotta, rágalmazta. Mintha egy maratoni futást fejezett volna be,
olyan kimerült volt, a lábai szinte remegtek, szinte verítékezett a kimerültségtől. Sokat vállal,
aki ilyen négyszemközti beszélgetést vállal.

Jézus mégis erre az útra hív minket. A vétket néven kell neveznünk, először négyszemközt, ha
nem hallgatnak ránk, egy kis közösségben, ha akkor sem születik meg a beismerés, akkor egy
nagyobb közösségben. Lehet, hogy a harmadik megszólítás is hiábavaló lesz. Ekkor, mondja
Jézus, tekintsd olyannak a vétkes testvért, mint a pogányt, vagy a vámszedőt. Ami azt jelenti:
legyen világos, hogy nem értünk egyet, nem teljes a közösségünk.

Az evangélium, ugyanakkor, számos alkalommal úgy mutatja be Jézust, mint aki megszólítja
a pogányt és a vámszedőt. Legyünk olyanok, mint Jézus, ne szakítsuk meg a kapcsolatot
örökre. Ámen.

„…hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,5-6)

Kicsoda Isten? Ez volt a fő kérdés a reformáció évszázadában, és ez a fő kérdés ma is. Pál
apostol erre a kérdésre úgy válaszol, hogy Isten ismerete Krisztus arcán ragyog fel, azaz Isten
Krisztus vonásait viseli, Krisztus-arcot visel.

Luther idejében a legtöbb ember azt gondolta, hogy Isten az, aki elítéli a bűnösöket. Ha Isten
igazságos, akkor én el fogok kárhozni – gondolta sokáig maga Luther is. Majd az Ige mellett
megvilágosodott, és felismerte, hogy Isten igazsága azt jelenti, hogy őt, aki bűnös, igaznak
tekinti Krisztusért. Igy vette fel Isten, Luther számára, Krisztus vonásait, Krisztus arcát.

Ismerek egy mesét, aminek a hőse egy csúnya fiú. Ahányszor csak a tükörbe néz, látja, hogy
milyen csúnya. Szép szeretne lenni, de nem tudja, hogyan, így tanácsot kér a barátaitól. Az
egyik azt mondja neki, legyen jó, akkor majd szép is lesz – ez nem működött. A másik azt
mondta neki, hogy egy gonosz hétfejű szörny elvarázsolta, azért ilyen csúnya. Ölje meg a
szörnyet, akkor majd szép lesz. El is indul, hogy megtalálja és megölje.

A meséből most kilépve, a reformáció évszázada után sokan nem hittek Isten ítéletében és
büntetésében, de valami mással betöltötték ennek a helyét. Például a történelmet állították
Isten helyére, mondván, hogy mindannyian a történelem ítélőszéke előtt állunk, és van, akinek
igazat fognak adni, mást pedig el fognak marasztalni. Mások azt mondják, hogy a munkánk
alapján lehet bennünket megítélni, ismét mások szerint akkor vagyunk valakik, ha pénzünk
van, vagy népszerűek vagyunk. Csupa mérték, aminek meg kell felelnünk, és csupa ítélet, ha
nem felelünk meg a mértéknek.

A Krisztus arcú Isten nem így néz ránk, hanem úgy, ahogyan Jézus nézett az emberekre.

Jézus azokban az emberekben is felfedezte Isten gyermekét, akiket a többiek semmibe vettek.
Meggyógyított betegeket, akiknek a gyógyulásáról mások lemondtak. Igaz útra hívott
bűnösöket, akinek a megtérésében senki nem reménykedett. Magához hívta még a
kisgyermekeket is, akiket az ő korában nem vettek emberszámba, csak akkor, amikor már
meg tudtak dolgozni a kenyerükért. Ezek a Krisztus-arc vonásai.

A mesémnek a hőse megtalálta a Hétfejűt, és haragjában levágta hat fejét. Már a hetedik
fejének veselkedett neki, amikor felnézett és megpillantotta magát a hetedik fej szempárjának
a tükrében. Ott, életében először, felfedezte, hogy nem is csúnya, hanem szép.

A Krisztus arcú Istenre tekintve tudjuk meg mi is, hogy kik vagyunk igazán. Talán szegények,
talán szelídek és balekok, talán sok nehéz kihívással és a magunk gyengeségeivel is
küszködők, de Isten boldog, szabad gyermekei. Ámen.

Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? (Zsolt 27,1)

Erre zsoltárversre három történetet fűzök fel: egy állatét, egy emberét és egy közösségét.
Az állattal múlt héten ismerkedtem meg: ő egy poloska. Nyitva volt a hálószobánk ablaka, a
poloska bejött, és beleakadt az ablak feletti pókhálóba. A pók azonnal megkezdte körülötte
mesteri munkáját, gyártotta és szőtte a szálakat. Egy darabig szenvtelenül figyeltem az
eseményt, a természet rendje szerint, gondoltam, a pók fel fogja falni a poloskát, de ahogy a
poloska vergődni kezdett a hálóba, egyre inkább átálltam az ő oldalára, és végül már
határozottan neki drukkoltam. A pók egy ponton elszámította magát, túl messze ment a
poloskától, aki kiszabadult a hálóból, egy ideig lengedezett egy fonálon, majd két méter
magasból, nagy koppanással, megérkezett a padlóra. Egy percig nem mozdult, utána a hasára
fordult, és a lábát húzva, mint egy súlyos, de mégis túlélő sebesült, boldogan levonult a
színről.

Az embert, akinek a történetét felelevenítem, mindannyian ismeritek, itt áll a szobra a
díszterem mellett: ő Harsányi János, Nobel-díjas egykori diákunk. Zsidó diákja volt a
gimnáziumnak, az érettségije évében, 1938-ban hirdették ki az első zsidóellenes törvényt, őt is
behívták munkaszolgálatba. A munkaszolgálat több tízezer zsidónak minősített férfi számára
a halált jelentette. Harsányi János századát 1944 novemberében a Nyugati pályaudvarra
vezényelték, ott kellett volna vonatra szállni és a visszavonuló német és nyilas csapatok
mellett szolgálatot teljesíteni. Ebből a halálmenetből kilépett, mintha egyszerű járókelő lenne,
elhagyta a pályaudvart, végig sétált a körúton a Mária utcáig, ahol a jezsuita rendházban
menedéket kapott. A felszabadulás után katolikus hitre tért, majd, miután a kommunista
hatalom kifosztotta, a menyasszonyával együtt Ausztráliába menekült, egy idő után
egyetemre járhatott, végül közgazdasági Nobel-díjat kapott.

A közösség a szülőfalum, Sárszentlőrinc evangélikus gyülekezete az 1700-as évek közepén.
Abban az időben nem volt szabad nyilvános istentiszteletet tartani, és különösen nem volt
szabad kőből templomot építeni. A tiltások révén sok lelkészt sikerült száműzetésbe
kényszeríteni, sok sárból tapasztott falú templomot elvenni vagy lerombolni, és sok
gyülekezetet is megsemmisíteni. A sárszentlőrinci közösség mégis nagyot álmodott,
elhatározták, hogy nagy kőtemplomot építenek, ami otthont fog adni egy nagy közösségnek.
Az akkori feudális rend logikáját követve, megkeresték azt az egy valakit, aki a törvények
felett állt, és meg is találták Mária Terézia személyében. Eljutottak hozzá, megkapták az
engedélyt, és hat évvel a Türelmi Rendelet előtt, meg is építették a templomot. Ott láttam a
27. zsoltár 1 versét, egy kicsit régiesebb stílusban, a szószék mögötti falra felírva először,
onnantól kezdve a hit és a bátorság forrása számomra ez az ige.

Legyen a hit és a bátorság forrása számotokra is! Ámen!

A bolond gazdag elrettentő példája (Lk 12,16-21)

Néhány napja egy konferencián jártam, amit a Máltai Lovagrend szervezett, és arról szólt,
hogy a keresztények milyen elvek szerint vegyenek részt a gazdasági életben. Nagyon
elgondolkodtatott az egyik országosan ismert cég vezetőjének a véleménye, aki azt mondta,
hogy ha továbbra is ragaszkodunk a fenntartható fejlődés céljához, akkor katasztrófába fog
jutni az emberiség. Szerinte ez a cél nem reális, nem ragaszkodhatunk ahhoz, hogy
változatlanul ezen az anyagi színvonalon éljük az életünket, túl drágán élünk, túl sokat
fogyasztunk, nem juttatunk belőle eleget a szegényebbeknek. Ez már eddig is
feszültségekhez, háborúkhoz vezetett, ezután pedig még nagyobb lesz annak az ára, ha a
tehetősek minden áron ragaszkodnak ahhoz, amijük van.

Jézus a bolond gazdag alakjában olyasvalakit állít a hallgatói elé, aki ma ragaszkodna ahhoz,
hogy minden áron gyarapodni, fejlődni kell. Ez az ember Jézus idejében a falujának talán az
egyetlen gazdag embere, akinek eleve tele vannak a csűrei, és amikor olyan bőven terem a
földje, hogy már nem tudja hová tenni a gabonát, nem jut eszébe, hogy szétossza azok között,
akiknek nincs mit enniük, hanem újabb csűrt épít, hogy eltehesse az egész termését. Talán
arra is gondol, hogy amikor a szomszédja már majd meghal az éhségtől, akkor a gabonája
fejében megkapja tőle a földjét és a házát is. Csak magára gondol, és ezzel veszélybe sodorja
az egész közösségét. Jézus komolyan megfenyegeti ezt az embert: éjszaka meghalhat, és
semmi nem lesz az önző terveiből. Minket pedig figyelmeztet: ne csak magunknak éljünk,
hanem legyünk „Isten szerint gazdagok”, akik képesek az önmérsékletre, hogy mellettük
mások is levegőhöz, élethez jussanak.

Ma azért imádkozunk, hogy Isten változtassa meg a világ bolond gazdagjainak a
gondolkodását, adjon bátorságot a szegényeknek, hogy ők is elmondhassák a véleményüket
arról, hogy hogyan kellene okosabban élnünk, végül pedig áldjon meg bennünket, hogy a sok
különbség és feszültség ellenére lehessünk egymásnak jó testvérei! Ámen.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! (Mt 6,11)

Ma a legtöbben már reggeliztünk, aki mégsem, fog majd ebédelni, és talán senki nincs
közöttünk, aki úgy néz előre a mai napra, hogy semmit nem fog enni. Magától értetődőnek
gondolhatjuk a mindennapi kenyeret, amit a mennyei Atyától elkérünk, pedig nem az.

Hallunk híreket távoli országokból, Afrikából vagy Ázsiából, ahol naponta ezrek halnak éhen,
köztük gyerekek. Azt gondolhatjuk, messze van, nem tudunk rajtuk segíteni. Sajnos tényleg
nagyon nehéz a segítség, nem elég az élelmiszert odavinni, hanem el kell érni, hogy a helyi
politikusok ne lopják el, ne vegyenek maguknak kábítószert vagy fegyvert rajta, hanem
eljusson az éhező emberekhez.

Európában is voltak időszakok, amikor sok-sok ezer ember éhezett halálra, nem is csak régen,
hanem a legújabb korban is. Az első világháború végén 500 ezer ember éhen halt
Németországban, mert a brit flotta akadályozta az élelmiszerbehozatalt. Sztálin a harmincas
években egy millió embert halálra éheztetett Ukrajnába. Hitler, aki termőföldeket akart
zsákmányolni Kelet-Európában, hadifoglyok százezreit éheztette halálra a Szovjetunió
megszállt területein, és egymillió ember halt éhen Leningrád blokádja idején is. Budapesten a
Wesselényi utcai gettóban több ezer ember éhen halt, mielőtt a szovjet csapatok 1945
januárjában felszabadították.

Ma is élnek Magyarországon iskolás gyermekek, akiknek olyan szegény a családjuk, hogy
otthon nem kapnak enni. Ezek a gyerekek az iskolába juthatnak ennivalóhoz. A hosszabb
szünetek, aminek mi örülünk, az ő családjaiknak gondot jelentenek, mert olyankor otthon
kellene a gyerekeknek enni adni.

A Miatyánk negyedik kérésében a kenyér, már Luther szerint is, minden olyan testi és lelki
javat jelent, amire szükségünk van. Jó, ha ezeket a szükségeket számon tartjuk és
rendszeresen el is kérjük őket.

Mitől függ az, hogy tudunk-e kérni? Nagyon különbözően kezdődhet az életünk. Mindnyájan
sírunk csecsemő korunkban, van. akik ilyenkor felvesznek a szülei, van, akit nem. Akit
felvesznek, megtanulja, hogy lehet kérni, hiszen anya vagy apa figyel rám és teljesíti a
kérésemet. Akit nem vesznek fel, azt tanulja, hogy hiába kér, senki sem figyel rá. Neki sokkal
nehezebb kérni.

A jó hírem az, hogy aki csecsemő korában nem vettek fel a szülei, ő is megtanulhat kérni.
Mindkét irányból el lehet kezdeni a tanulást. Aki Istentől kérni tud, a másik ember felé is meg
tud nyílni a kívánságaival. Aki a társától kérni tud, az egyre jobban bízhat Istenben is.

Hadd járjuk a tanulás, a bizalom és a hit útját! Amen.

Öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul… (Kol 3,1-10)

Ezen a héten a teremtett világot ünnepeljük, és elgondolkodunk a világ és a Teremtője
kapcsolatán, valamint a teremtett világ és az emberi közösség kapcsolatán is.

Igénk nagyon éles különbségtételekkel szól hozzá ehhez az ünnephez. A legfontosabb
különbség aközött van, hogy a feltámadott Krisztussal együtt élhetjük az életünket, és aközött,
hogy még mindig Krisztus nélkül élhetnénk. Az apostol azt mondja, hogy aki Krisztussal él, a
régi élete számára meghalt, és az élete „el van rejtve Krisztussal együtt Istenben” (3,3). Ő
tudja magáról, kicsoda, de kifelé ez még nem biztos, hogy nyilvánvaló, ezért elrejtett élet. A
régi életet még mindig mérgező, rossz cselekedetek jellemzik, de az új életben törekedhetünk
arra, hogy egyre inkább hasonlítsunk Istenre, aki a saját képére teremtett bennünket.

Az ember választása a régi és az új között kihat a teremtett világgal való kapcsolatára is.
Teremtésvédelemről, környezetvédelemről szoktunk beszélni, de valójában nem a
természetnek van szüksége védelemre, hanem nekünk, embereknek. A természet, köszöni, jól
van, magunkat veszélyeztetjük az önző cselekedeteinkkel. Mi nem biztos, hogy
megmaradunk, de a természet, ha mi már nem leszünk, túl fog élni bennünket, és megújul. A
csernobili atomreaktor helyén is, ahol emberek már nincsenek, kinőtt az erdő.

Kérjük Istent, hogy győzzön meg bennünket arról, hogy élhetjük a feltámadott Krisztussal
együtt az életünket, segítsen ehhez hozzáigazítani a cselekedeteinket is, és ajándékozzon meg
azzal a reménnyel, hogy bukások és visszaesések ellenére is megújulhatunk!

Nem engedelmeskedhettek egyszerre Istennek és a pénznek – bízzatok Istenben, ne
aggódjatok! (Mt 6,23-34)

Jézus korában sokan hirtelen elszegényedtek, és majd megölte őket az aggodalom, hogy
miből fognak megélni. Jézus arra biztatta őket, hogy bízzanak Istenben, aki gondoskodni fog
róluk.

Ha nem vagyunk olyan szegények, mint Jézus eredeti hallgatói, akkor is hatalmába keríthet
bennünket az anyagiakért való aggodalom. Ezzel szemben sokat segíthet, ha világosan látjuk
azt, hogy mire van valóban szükségünk, mi az elég, és mi a felesleges, amit nem kell
megszereznünk.

Képzeld el azt a helyzetet, hogy valaki arra kér, hogy írd fel egy papírlapra mindazt, amire
szükséged van. Lehet, hogy teleírod a lapot. Ha elkészültél, arra kér, hogy húzd ki a felírt
dolgoknak a felét, csak azt hagyd meg, amire tényleg szükséged van. És ha megfelezted, újra
megkér, hogy húzd ki a maradék felét is. Ami ezután meg fog maradni, arra van igazán
szükséged.

Segíthet az is, ha végig gondolod, hogy ki vagy, miben vagy tehetséges, mit tudsz igazán adni
a világnak. Ami ezekhez a célokhoz tartozik, arra van igazán szükséged. Ha gyümölcsöt
termelsz, szükséged van egy darab földre – de ha nem érdekel a mezőgazdaság, és úgy vagy
földbirtokos, akkor az a föld számodra túl van azon, ami elég. Ha kutató vagy, legyen otthon
sok könyved, de ha csak azért tartasz otthon könyveket, hogy mások lássák, hogy milyen
művelt vagy, akkor a könyvekre sincsi igazán szükséged. Ha sportolsz, legyenek minőségi
sportszereid, de ha csak azért vásárolsz ilyeneket, mert másoknak is vannak, akkor
feleslegesen aggódtál azért, hogy legyen rájuk pénzed.

Jézus arra biztat, hogy bízzál Istenben. Segít ebben az is, ha ismersz olyan embereket, akik
nehéz helyzetekben Istenben bíztak, és kevéssel is boldognak érezték magukat. Ők a hit
példaképei lehetnek a számodra.

Jézus meggyógyított tíz leprást, egyikük pedig visszatért hozzá, és megköszönte a
gyógyulását: a hála révén a személyes kapcsolata is elmélyülhetett Jézussal (Lk 17,11-19).

A lepra Jézus idejében gyógyíthatatlan betegségnek számított: a betegek mégis Jézushoz
fordultak, és meg is gyógyultak a betegségükből.

Tíz beteg közül egy visszatért hozzá, és megköszönte a gyógyulását. Ő tudta, hogy az
egészségénél többet is kaphat Jézustól: kapcsolatba kerülhet vele.

Ha kapunk valakitől valamit, és megköszönjük neki, erősödik közöttünk a személyes
kapcsolat. Lehet, hogy ez még többet jelent annál is, amit tőle kaptunk.

Ma egy megrázó esemény évfordulója van: 22 évvel ezelőtt támadták meg New Yorkban az
ikertornyokat. Közel négyezer ember halt bele a támadásba, sokan közülük mentősök,
rendőrök, tűzoltók, a National Guard tagjai. Eleinte a fájdalom, a gyász, a harag és a
bosszúvágy kísérte ezt a szörnyű eseményt. Ezeken az érzéseken viszont később győzött a
hála: azok iránt, akik segítettek, és azok iránt, akik bátorították a bajba jutottakat.

Istenünk, tégy minket hálás emberekké, akik megerősödhetnek a személyes kapcsolatban
veled és a többi emberrel!

Jézus megkérdezte tanítványait: Hát ti kinek mondotok engem? (Mt 16,15)

Amikor Jézus tanítványai között volt, megkérdezte őket: kinek mondanak engem az emberek?
Különféle válaszokat adtak: Illésnek, Jeremiásnak, Keresztelő Jánosnak – csupa olyan
emberhez hasonlították az emberek Jézust, akik lelki erejükről és bátorságukról voltak
híresek.

Ti kinek mondotok engem? – kérdezett Jézus tovább. Péter válaszolt neki: te vagy a Krisztus,
az élő Isten fia!

De kicsoda Krisztus? Az evangéliumok többféle választ adnak erre a kérdésre, ma reggel
hármat emelünk ki közülük: ő a tanító, a gyógyító és a megmentő.

A tanító egyszer beszélgetésbe került egy törvénytudóval, aki provokálni akarta Jézust, és
megkérdeztet tőle: ki az én felebarátom, akit szeretnem kell? Erre a kérdésre válaszol mondta
el neki az irgalmas samaritánus példázatát: az a bajba jutott ember felebarátja, aki segít rajta.
Majd hozzá fordult: menj el, és te is így cselekedj!

A gyógyító elé egyszer egy béna embert hozott el a négy barátja. Jézus először így szólt
hozzá: meg vannak bocsátva a bűneid! Majd ezt mondta neki: kelj fel, és járj! Mind a lelkét,
mind a testét meggyógyította.

A megmentő elé házasságtörő asszonyt állatottak, majd megkérdezték, hajtsák-e rajta végre a
halálos ítéletet? Jézus így válaszolt nekik: az vesse rá az első követ, aki nem bűnös. Ezzel
megmentette az asszonyt a haláltól, a feldühödött embereket pedig attól, hogy belemerüljenek
a saját haragjukba.

Adja Isten, hogy mi is egyre konkrétabb, személyesebb választ adhassunk Jézusnak erre a
kérdésére: ti kinek mondotok engem?

Ti vagytok a föld sója! Ti vagytok a világ világossága! (Mt 5.13-16)

A tanévnyitó istentiszteleten a Szentlélek áldását és vezetését kérjük az előttünk álló évre.
Különösen aktuális ez most, amikor visszatekintünk a pesti evangélikus iskola első 200 évére,
és keressük a múltban azokat az áldásokat, amelyek ma is, holnap is táplálhatnak bennünket.
A pesti evangélikus iskola nagyon kicsi intézményként indult el még az 1700-as évek végén,
egy tanárral és néhány diákkal. 1823-ban jutott el odáig, hogy három osztályt indíthatott, ettől
fogva tekintjük nagygimnáziumnak. Ebben a kicsinységében viszont már nagyon színes
közösség volt. A pesti evangélikusok eleinte főleg németek, később szlovákok, végül
magyarok voltak. A háromnyelvű közösségben különösen fontos volt a kölcsönös egymásra
figyelés, ebben alakult ki az a nyitott és inspiráló légkör, ami az iskolát jellemezte. Ehhez a
közösséghez csatlakozott később sok zsidó család is, akik a gyermeküket a pesti evangélikus
gimnáziumba iratták be.

Ebben a légkörben követte az iskola az akkor híres pedagógus, Pestalozzi elveit, aki nagy
hangsúlyt tett az erkölcsi autonómiára. Ezzel összhangban a hitoktatás célja az volt, hogy a
diákok szívében az „igaz vallásoság” verjen gyökeret, amit úgy értettek, hogy egyfelől a
léhaságtól, másfelől „a másképp gondolkodók fanatizmusától” távolságot tartva, a fiatalok „az
Igazért, Szépért és Jóért lelkesedjenek”.

Az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc leverése, később a Bach-korszak elnyomása
megpróbálták az iskolát, de nem tudták megtörni. Az iskola igazgatója, Teichengraber
(Tavasi) Lajos a szabadságharc honvédje lett. Századosként érte a világosi fegyverletétel, ahol
lefokozták, évekre Itáliába vitték katonai szolgálatra, majd szülővárosába, Iglóra száműzték.
Az iskola a korlátozások ellenére is fejlődött, 1864-re elkészült a mai Deák téri épület, majd
1904-re a Fasor. A korlátok közötti kitartó és figyelmes erőfeszítés meghozta a gyümölcsét,
az iskola a város egyik legvonzóbb gimnáziumává nőtte ki magát.

Próbák később is adódtak. Az embermentő Sztehlo Gábor, aki maga is fasori diák volt, 1944
novemberében, a nyilasterror közepén azzal a kérdéssel kereste meg volt tanárát, az akkori
igazgatót, hogy helyet tudna-e adni az épületben várandós és kisgyermekes zsidó anyáknak.
Az igazgató a nyilvánvaló életveszély ellenére azonnal igent mondott. A tervezett menedéket
csak azért nem hozták létre, mert a közelítő szovjet csapatok miatt nem érezték volna az
anyákat és a gyermekeket biztonságban. A segítő szándék és a kockázatvállalás ma is példa
lehet.

Hosszan sorolhatnánk még 200 év áldásait. Arra kérjük Isten Szentlelkét, hogy tegyen minket
is sóvá és világossággá, áldja meg számunkra, és rajtunk keresztül mások számára is az
előttünk álló új tanévet!

A korábbi részek megtekinthetők az

Üzenet a Fasorból Youtube csatornán